A játszótéren aggódó szülők pusmognak, ne hallja a gyerek, „nem lesz ennek jó vége”, hová kellene költözni a városból, talán a hűvös Bakony, az Alpokalja még élhető. Tán csak én vagyok érzékeny a témára, de gyakran hallom a „hazamenni” varázsszót is, haza, vidékre, az Alföldre, Borsodba – kinek hová van a haza. És gyakran mintha megalkuvás is lenne benne, mintha hazaköltözni a bukás jele volna. Hosszan gondolkodtam ezen, vajon újrakezdeni valami régit megalkuvás? Aztán levettem a polcról egy Szabó Magdát, az mindig segít, a Pilátust, régen terveztem, hogy újraolvasom, már arra sem emlékszem, miről szól. Párhuzamosan elkezdtem a friss Kehlmann-regényt, a Mozgóképet. Hol ezt olvasom, hol azt, szeretek két-három világban élni, éppen, ahogy a valóságban teszem, a nagymamák és az otthonunk között. Nincsenek véletlenek. Mindkét könyvben hazaköltözik valaki egy új világból. Nem feladja, hanem megpróbálja otthon másképp. A Pilátusban Budapestről, a másikban Hollywoodból. Mióta nincs tavasz, és a tél után mindjárt egy szeszélyes nyár jön, forrósággal, viharokkal, gyakran szeretnék én is visszamenni, térben és időben egyaránt, honvágyam van a régi terekbe meg a nyolcvanas évekbe, amikor valahogy minden olyan védett volt, és nyugodt. A mai agyammal vajon jobban megbecsülném magam, a lehetőségeim, a nyugalmam? Költészet napján aztán egy szomszéd Pilinszky-versrészletet ragaszt ki a liftünkbe, kézírásos, csinos cetli. Az Aranykori töredékből két sor: „Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot.” Elmosolyodom, ebben a versben van az is, „ (…) aranykori és ugyanaz a nyár! / És ugyanaz a lüktető öröm”. Hát akkor legyen. Megpróbálom. Legyen idén ugyanaz a nyár, ugyanaz a lüktető öröm, mint volt egykor. Úgy, hogy ne kelljen visszavágyni sehová.