A Münchausen-szindrómát először egy kreatív elmével megáldott orvos, Richard Asher írta le, aki a tudomány mellett járatos volt az irodalomban is. (Ennek köszönhetően több alkalommal is méltatlankodásának adott hangot, amiért az orvosi leírások szakzsargonnal terheltek és elképesztően unalmasak.) Remek éleslátásának hasznát vette 1951-ben, amikor egy olyan jelenségről írt, amelyet ugyan láttak korábban az orvosok, de alig írtak róla.
Asher megfigyeléseiben olyan fiatal férfiakról ír, akik különböző komoly betegségek drámai tüneteivel érkeztek a kórházba. Múltjukról nagyon keveset beszéltek, de ragaszkodtak hozzá, hogy kezelést kapjanak. Amint felvették őket a kórházba, egyre több tünetet produkáltak és egyre több – gyógyszeres és műtéti – kezelést követeltek maguknak. A betegek egyre nagyobb felfordulást okoztak az intézményekben, gyakorta más betegek kárára.
A fiatal férfiak valamennyien agresszíven reagáltak, miután ezzel szembesítették őket. Az ellenőrzések során pedig az derült ki, hogy ezek az állítólagos betegek egészen extrém dolgokra voltak képesek, hogy tüneteket produkáljanak. Például
poharat nyeltek le, ürüléket fecskendeztek be maguknak.
Asher rájött, hogy ezeknek a betegeknek szinte patológiás szükségük van a kezelésekre, és a viselkedésük bizonyos jegyei nem állnak távol a pszichopatikus személyiség jellemzőitől. Egyszerű megoldásnak tűnt, hogy, mondjuk, Asher-kórnak nevezze el a viselkedési zavart, ám az orvos nem szívesen kölcsönözte a nevét egy olyan állapothoz, ami kóros hazudozáson alapult.
Münchausen-szindróma: Meséből kölcsönzve
Asher inkább másik szenvedélyéhez, az irodalomhoz fordult inspirációért. Így akadt rá egy német író, Rudolf Raspe könyvére, ami Münchausen báró csodálatos kalandjairól szól. Az egykor katonaként szolgáló nemesember egyes szám első személyben meséli el fantasztikus történeteit, egyebek mellett például azt, amikor elutazott a holdra, harcolt egy óriáskrokodillal vagy ágyúgolyón szelte át a Temze folyót. Így született meg a Münchausen-szindróma elnevezés.
A híres történelmi karaktereknél gyakorta megesik, hogy, bár nagyon erős a jelenlétük a köztudatban, semmi sem bizonyítja, hogy valóban léteztek. De az is előfordul, hogy egy történelmi figura személyiségjegyei vagy tettei annyira hihetetlenek, hogy nehéz bármit is elhinni a róluk szóló legendákból. Utóbbira remek példa a világhírű hantázó, Münchausen báró.
Ki volt valójában Münchausen báró?
Hieronymus Carl Friedrich von Münchhausen, a nemesség egyik tiszteletreméltó tagja hosszú és kivételes katonai múlttal rendelkezett. Manapság mégis minden idők legnagyobb hazudozójaként tartjuk számon. 1720-ban született nemesi család sarjaként, és nagyon hamar katonai szolgálatra adta a fejét. Negyvenéves korában vonult vissza, hogy első felesége társaságában élvezze a vidéki jó levegőt hannoveri otthonában, ahol rendszeresen adott vacsorákat és összejöveteleket arisztokrata ismerőseinek.
Ezeken a vacsorákon kezdődtek el a mesék elképesztő tetteiről, életének különböző eseményeiről. Utólag visszatekintve persze nehéz megmondani, hogy a báró mennyire színezte ki kalandjait, valószínűbbnek tűnik, hogy más, külföldi hadjáratokban résztvevő katonákhoz hasonlóan Münchausen egyszerűen rátett néhány lapáttal históriáira. És hát amúgy is: ki ne szeretne jó történeteket hallgatni vacsora közben?
Az elbeszélői tehetséggel megáldott báró kalandjainak híre túlterjedt Hannover határain: várható volt, hogy előbb-utóbb valaki lecsap rá. A 18. század ráadásul nem kifejezetten számított a szerzői jogok fénykorának, ezért nem volt egyértelmű, hogy mi a különbség valóság és fikció között.
Az ágyúgolyón lovagló kalandor
1785-ben jelentek meg először a báró elbeszélései Rudolf Raspe kiadásában, melyet később Gottfried August Bürger költő bővített ki. Nem Raspe volt a legelső szerző, aki felhasználta Münchausen karakterét, a korábban született leírásokból valószínűleg ő is lelkesen átemelt. Nem teljesen egyértelmű, hogy az amúgy szélhámosnak tartott Raspe hol találkozott Münchauesennel, egyes források szerint a göttingeni egyetemen vagy egy vacsora alkalmával.
A könyv óriási siker volt, az emberek imádták a hihetetlen fordulatokat, meseszerű vagy abszurd anekdotákat, például amikor a báró babérindával varrta össze lovát, vagy saját parókájának copfjánál fogva húzta ki magát a mocsárból. Számos fordítás készült belőle, illetve további változatok – összességében több, mint százféle kiadás.
Gustave Doré könyvillusztrátor pazar rajzaival tette halhatatlanná a bárót, sok gyerek könyvespolcán állt ott az ágyúgolyón lovagló, bajszos nemes úr. Münchausen báró alakja megihlette a rendezőket is: rengeteg filmet, rajzfilmet, de még számítógépes játékot is készítettek rá alapozva.
Münchausen báró alakja ma is érdekli az embereket
Mondani se kell, a báró nem volt elájulva a ténytől, hogy nem háborús hősként, hanem hazug pojácaként híresült el. Sértette nemesi becsületét, hogy nevét ily módon beszennyezték. A híres összejöveteleknek vége lett, és noha Münchausen megpróbálta perbe fogni a szerzőket, nem járt sikerrel. Figyelmét aztán elterelték második házasságának kínjai, amelyeket egészsége is megsínylett. 76 éves korában hunyt el örökös nélkül.
Vélhetően ma sem repesne a boldogságtól, ha megtudná, hogy egy pszichés zavart neveztek el róla, vagy hogy valamelyik kalandja során állítólag lenyelte egy tengeri szörny. Az azonban tény, hogy több évszázad után is képes inspirálni időseket és fiatalokat, egy jó sztorit pedig mindannyian csillogó szemmel hallgatunk.
A Münchausen-szindróma gyakran hátborzongató történetek hátterében áll.
Kiemelt kép: Julian Stratenschulte/Getty Images