A kedves olvasó vajon hányszor került életében olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amikor érezte, ez nagyon nem oké, mégsem tudott semmit sem tenni? Segíthet vajon ezen az a sok-sok tényfeltáró film és dokumentumfilm, amely nem fél kivesézni a szexuális visszaélésekről szóló nagy nemzetközi ügyeket? Szerintem igen!

A tornász, aki nem hagyta magát

Néhány évvel ezelőtt megnéztem Az első tornász című dokumentumfilmet az egyik streamingszolgáltatón. A dokumentumfilm az amerikai tornászbotrányról szól, amelynek alapját az adta, hogy Larry Nassar, a tornászszövetség sportorvosa éveken keresztül büntetlenül zaklatott szexuálisan több száz lányt, akiknek nagy része kis- vagy fiatalkorú volt.

A borzalmakon túl a dokumentumfilm rendkívül tanulságos volt. Megmutatta egyrészt, hogyan vállal bűnrészességet egy nagy hatalmú és sikeres sportszövetség azzal, hogy nem törődve a lányok testi és lelki épségével, folyamatosan eltussolja az ügyet. Megmutatta másrészt, hogy az áldozatoknak mennyi esélyük van, ha hallatni szeretnék a hangjukat. Megmutatta harmadrészt, hogy a szexuális zaklatás és a néma tűrés milyen súlyos traumát okoz – nemcsak az áldozat, hanem annak teljes családja és szerettei körében. És megmutatta végül azt is, miért maradnak csendben az áldozatok, miért telnek el évek, évtizedek, mire ki mernek állni saját történeteikkel akár a hatóságok, akár a nyilvánosság elé.

Gabrielle Douglas, Simone Biles, Margaret Nichols, Alexandra Raisman és Madison Kocian a 2015-ös glasgow-i világbajnokságon (Fotó: Ian MacNicol/Getty images)

Aki nem látta a filmet és nem ismeri részletesen az ügyet, annak röviden annyit érdemes tudnia, hogy a szóban forgó sportorvos napi szinten, munkájából és megbecsült helyzetéből adódó magabiztossággal minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy szexuálisan zaklassa a keze alatt megforduló tornászlányokat. Közben baráti viszonyt ápolt a gyerekek családjával, a szülők bizalmába férkőzött, röviden összefoglalva megalapozta szavahihetőségét. Az Első tornász cím Maggie Nichols-ra utal, aki 2015-ben számolt be először a visszaélésekről a hatóságoknak. Nem sokkal később – bár a csapat második legígéretesebb tagja volt Simone Biles után – kikerült a 2016-os olimpiai válogatottból. Végül az Indianapolis Star nyomozó riportere volt az, aki rájött, hogy a tornászcsapat vezetői nem továbbítják a panaszokat a hatóságoknak, pedig több tucat ügy van, és az újságíró rakta össze azt is, hogy a rendszer ezzel Larry Nassart, a megbecsült, kedves családapa, a csodakezű sportorvos képében tetszelgő szexuális ragadozót védi.

Simone Biles a tokiói olimpián (Fotó: Jamie Squire/Getty Images)

A filmből kiderül, hogy volt olyan család, ahol az apa öngyilkos lett, miután rájött, hogy igazat mondott a lánya, amikor beszámolt otthon az őt ért szexuális bántalmazásról, ám szülei nem hittek neki. Olyan esetet is láthatunk, amelyben az áldozat az őt ért traumák hatására kábítószerezni kezdett, majd túladagolás következtében veszítette életét. Megismerjük több tucat, ma már felnőtt nő sorsát, akik kislányként súlyos traumákat éltek át, és semmit sem tehettek ez ellen.

Amikor láttam ezt a filmet, bár elborzadtam, de azzal nyugtattam magam, hogy ez egy más világ, az élsport egy zárt közeg, mindez Amerikában zajlik, a világ másik felén, egy más kultúrában.

Mindenkinek van egy története

Ma már tudom, hogy ha ilyeneket gondolok, azzal valahol én is része vagyok a problémának. Mert eltávolítom magamtól, mintha nekem nem lenne dolgom vele. Amikor ezek az ügyek elkezdtek kirobbanni, és elindult többek között a MeToo-mozgalom, szerintem sokan ugyanebbe a hibába estek. Sokan nyugtatták magukat azzal, hogy „velem nem történtek ilyen szörnyűségek, én ebbe annyira nem is akarok belemenni.”

Pedig ez nem is igaz, velem is történtek visszaélések, és gyakorlatilag mindenkivel, akivel valaha beszéltem erről. De már én is huszonéves voltam, amikor elmeséltem a barátnőimnek, hogy hetedikes koromban szexuális zaklatás áldozatává váltam. A Duna-parton strandoltunk, tele volt a part gyerekes családokkal. Észrevettem, hogy egy pasi elvisz egy-egy körre gyerekeket a csónakjával, és megkérdeztem tőle, én is mehetek-e egy kört. Ma már felfoghatatlan számomra, hogy a felnőtt, akire rá voltam bízva (nem a szüleimmel voltam), hogyan engedhette meg, hogy egyedül elmenjek csónakázni egy vadidegen férfival, de megengedte. Amint látótávolságon kívül kerültünk, a férfi rettenetesen kényelmetlen kérdéseket tett fel a nemi érettségemmel kapcsolatban, fogdosta a combom és minden áron azt akarta, hogy pusziljam meg a száját. Végül nagy nehezen visszavitt a partra, megúsztam ennyivel, de a nap további részében egy szót sem beszéltem. Tisztán emlékszem, hogy gyakorlatilag lefagytam. A rám vigyázó felnőtt egy idő után megkérdezte, hogy „mi van, megkukultál?”, de fel sem merült benne, hogy igazából firtassa, történt-e velem valami. Én meg ott voltam néma csendben teljesen eszköztelenül, sem tudásom, nem szavaim nem voltak arra, mi történt velem.

Amikor ezt elmeséltem a barátnőimnek, mindenkinek volt legalább egy hasonló története. Volt egy lány, aki azt mesélte, hogy szinte minden alkalommal, amikor edzésre ment, ott ólálkodott a környéken egy szatír, akitől minden kamaszlány rettegett, és amikor kiderült, a lányoknak azt javasolták, mindig csapatban közlekedjenek, sose egyedül. Ennyi volt a dolog megoldása. Egy másik lány arról számolt be, hogy egyszer kisiskolás korában egy férfi útbaigazítást kért tőle, majd becsábította a lépcsőházba, és ott elővette a péniszét és mindenféle ocsmányságot beszélt, amíg be nem jött egy ott lakó család. Ekkor el tudott slisszolni.

Mire tanít a Netflix?

Meggyőződésem, hogy minden egyes dokumentumfilm, vagy valós eseteken alapuló játékfilm segít abban, hogy az áldozatok merjék hallatni a hangjukat, a legkiszolgáltatottabb helyzetben is. Ilyen például az Interjú a herceggel című film Gillian Andresonnal a főszerepben, vagy az Azt mondta Carey Mulligannel és Zoe Kazannal. Előbbi András herceg kapcsolatát firtatja Jeffrey Epsteinnel, utóbbi a Harvey Weinsteinról készült leleplező cikk keletkezéstörténetét meséli el.

Ahogy rákerestem most a szóban forgó ügyekre az interneten, és olvastam az ezekről szóló cikkeket, hirtelen belém hasított egy fájdalmas felismerés: a címek jelentős része azt szajkózza, mekkora összegű kártérítést kaptak az áldozatok, egy kisebb részük pedig arról szól, milyen atrocitások érik a börtönben az elkövetőket. Tehát még mindig a pénz beszél, a média még mindig megpróbálja összegszerűsíteni azt a bűncselekménysorozatot, amely többszáz lánynak és felnőtt nőnek okozott életre szóló traumát. A hírek általában erről szólnak: ki mennyit fizetett, úgy is fogalmazhatunk, mennyibe került „rendezni” az ügyet. Mellékszálon pedig ott a szenzációhajhászás, amelynek kiemelt témája, hogy mi történik a különböző erőszaktevőkkel a börtönben. „Leszúrták a börtönben a Simone Biles-t is zaklató csapatorvost”, „Soha nem látott részletek láttak napvilágot Jeffrey Epstein haláláról”, „Harvey Weinstein panaszkodik a cellája miatt”, és még sorolhatnánk. Most nem azért, de engem nem érdekel, hogy milyen nehézségeket élnek át ezek a szörnyetegek a börtönben. És tényleg lezártnak tekinthető egy ügy, ha az elkövető elnyerte méltó büntetését, az áldozat pedig kapott egy kerekebb összeget? Aligha!

Én úgy gondolom, igazi változás akkor lép életbe, ha majd az is érdekes lesz a közvéleménynek, hogy mi a helyzet az áldozatokkal. Ezekben a történetekben ők az arctalan, névtelen szereplők, akikkel még mindig nem tud igazán együtt érezni a társadalom jelentős része. Akik még mindig olyan kérdéseket kapnak, hogy „minek ment oda”, „miért csak most mondja”, „ezzel akar magának hírverést csinálni”. Ezek a tényfeltáró, vagy legalábbis igazságkereső filmek segítenek válaszokat találni ezekre a kérdésekre, ezért én úgy gondolom, nagyon fontos filmek. Megmutatják, hogyan működnek ezek a rendszerek, hogyan védik a végsőkig a gonosztevőket. Hogy ezek a történetek nem csupán néhány „főgonoszról” szólnak, hanem arról, hogyan védik őket szövetségek, vállalatok, sőt esetenként a hatóságok is. Végre olyan filmeket látunk, amelyeknek nem az elkövetők a főszereplői. Ehelyett inkább azt látjuk, miért olyan védtelenek az áldozatok, mit jelent számukra egy ilyen vallomással előállni, hány embert érint a történetük. Azért is tanulságosak ezek a filmek, mert nyilvánvalóvá teszik, hogy ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű szexuális ragadozót felelősségre lehessen vonni, kellenek olyan elszánt riporterek, akiket tényleg az igazság érdekel, nem a szenzáció. Zárójelben jegyzem meg, hogy a legtöbb esetben ezek az újságírók történetesen nők, akik egyébként a saját bőrüket is vásárba viszik, amikor beleállnak például Harvey Weinsteinbe. És rengeteg munkájuk van abban, hogy történelmet írnak.

Hogy még egy filmet említsek, tegnap megnéztem a Smoke Sauna Sisterhood című észt dokumentumfilmet, amelyben nők egy forró szaunában vitatják meg az élet dolgait. Egyikük elmesél egy történetet arról, hogyan erőszakolta meg 17 éves korában valaki, majd hogyan keveredett másik két férfi karmai közé még aznap, és hogy mit mondott neki az anyja, amikor megosztotta vele a traumáját. „Találj ki valami mást, ha feltűnősködni akarsz”. Ebben a mondatban tulajdonképpen benne van korunk legnagyobb téveszméje a szexuális bántalmazással kapcsolatban. Vajon hány valós történet és hány filmes feldolgozás kell még, hogy méltó helyen kezeljük az egyetlen igazi főszereplőt: az áldozatot?

Kiemelt kép: Getty Images