„Van amit le kell zárni, még akkor is, ha van helye és célja a színpadon. Az Anyanapló egy kiállás mindazok mellett, akiket megrázkódtatás ért a gyermekvárás, a szülés vagy a saját születésük kapcsán, legyenek bár nők vagy férfiak. Azért mondtam el a saját történetemet, mert hiszem, amit Csizek Zsuzsannától tudok, hogy a szülés, születés egy érzelmi élmény, és mint minden érzelmi élmény, feldolgozható. Számomra ez megtörtént. Ezért most elengedem az Anyanaplót, bármilyen fontosnak is tartom és bármilyen sokat is kaptam tőle” – írta a Facebookon Móga Piri, az Anyanapló megalkotója, az Y Csoport színésze,  drámapedagógusa. Az utolsó előadás másnapján ültünk le vele beszélgetni

Milyen érzés, hogy valóban vége?
Bár a történet teljesen az enyém, ma már úgy mesélem el, hogy nem a mindennapjaim része a kínzó kétség, hogy a kisfiam meggyógyul-e, hiszen azóta hál’ Istennek túl van a betegségen. Most már én is inkább színdarabnak látom, aminek az a célja, hogy a néző élje át a katarzist, a megkönnyebbülést. Már nem érzem, hogy kihat a mindennapjaimra vagy szorongást okoz, ha ezt fogom este játszani.
Persze az érzések, amiket akkor átéltem, mindig bennem lesznek. Pont még ma is, ahogy gondolatban az interjúra készültem, eszembe jutott, hogy milyen nehéz is volt a kisfiam első műtétje előtti éjszaka, amikor a kórházban szoptattam őt annak tudatában, hogy mivel nem képes pisilni, ezért ez neki végül is nem jó. De az orvosok sem tudtak más megoldást, vártuk hogy véget érjen az az iszonyú hosszú éjjel és mehessen a műtőbe.

Mikor kezdett el benned tudatosulni, hogy mekkora nehézségeken mész keresztül egy komplikációmentes várandósságot, szülést megélt anyukához képest?
Már hét hónapos volt a kisfiam, amikor elkezdtem nagyon rosszul lenni, mert előjött bennem, ami a szülést megelőzően és körülötte történt. Harminckét hetes terhes voltam, amikor kiderült egy ultrahangvizsgálat során, hogy gyermekemnek súlyos vesetágulata van. A hír sokkolt, de igyekeztem nem összezuhanni. Végül a szülést idő előtt be kellett indítani, hogy a veséjét minél hamarabb meg tudják műteni. Hét napos korában került sor az első operációra, innentől kezdve hétről hétre mentünk vele kórházba, több műtétje volt még, és nem lehetett tudni, hogy ez a periódus meddig tart, és hova fut ki. Az orvosok sem mondtak semmilyen prognózist, minden kisbaba annyira másképp reagál, hogy nem bocsátkoznak jóslásokba.

Amikor az embernek beteg a gyereke, viszi előre az adrenalin, állandóan talpon van és nem is fogja fel, hogy közben micsoda ijedtséget, félelmet él át, milyen traumát okoz benne mindez.

Hét hónappal a szülés után kezdődtek el a furcsa éjszakai felébredések nálam, amikor egyszerűen nem tudtam visszaaludni a szorongástól. Ez a depressziónak és a PTSD-nek (poszttraumás stressz zavar – a szerk.) is lehet tünete, ami idővel teljesen kikészíti a szervezetet, szinte sikoltozik belül az ember teste, hogy valaki segítsen most már. Én ebben a beszűkült állapotban azt éreztem, hogy valaminek történnie kell, ami átbillent, és ekkor derült ki, hogy újra terhes vagyok.

Gondolom, kavarogtak benned az érzések rendesen.
Kétségbeestem, hogy hogyan lesz az élet két gyerekkel, amikor az egyik még folyamatosan kezeléseket igényel. Végül az élet oldotta meg ezt is. Vidéken voltunk, a kisfiam katétere kilyukadt, és a férjem, miközben az orvosi utasítást követve megpróbálta megfoltozni, véletlenül kirántotta. Hétvége lévén nem írtak ki minket azonnali műtétre és pár nappal később az ultrahang azt mutatta, nincs baj, a vese jól működik, nem kell már visszatenni a katétert. Ennek ellenére nehéz volt végigcsinálni a második terhességet, folyamatosan rettegtem, hogy mi fog kiderülni, de az erős érzelmeim megtanítottak jobban kiállni magamért: ha valaki le akart rázni, elmondtam, hogy volt már egy beteg babám, legyen szíves velem beszélgetni, és megválaszolni a kérdéseimet. A második kisfiunkkal minden rendben ment, igazi traumafeldolgozó babaként tekintek rá.

Mennyire féltél a második szüléstől az első nem túl kellemes élménye után?
Nagyon, de pont az segített, hogy ezt nem akartam már titkolni. Bár a második szülésem is sürgősségi császár lett, tudtam azt mondani az éjszaka közepén a láthatóan holtfáradt aneszteziológusnak, hogy fogja meg a kezem, mert nagyon félek. És persze hogy megfogta! Én alapvetően azt gondolom, hogy az emberek szeretnének segíteni, de ehhez az kell, hogy elkezdjük feléjük kommunikálni, amit érzünk, másban nem bízhatunk.

Úgy döntöttem, az erősen hierarchikus egészségügyi rendszert én azzal fogom megtrollkodni, hogy emberséges leszek, és őszintén beszélek arról, amit érzek.

Mennyire volt nehéz a színpadon nem egy szerep mögé bújva mesélni, hanem teljesen önmagadat alakítva olyan érzéseket megjeleníteni, amiket korábban esetleg még magad előtt is szégyelltél?
Meg kellett küzdenem azzal, hogy életem fontos szakaszának történetét rakom ki a színpadra, és erről az emberek véleményt fognak alkotni. Át kellett gondolnom, hogy ez vajon egészséges dolog-e, szabad-e ilyet tennem, főleg, hogy esetleg a családtagjaimat megbánthatom vele. Sokszor még a férjemnek is nehéz volt beszélnem az érzésekről, de észrevettem, hogy könnyebben megnyílok, ha alkotássá teszem azt, ami lejátszódott bennem. Rendszeresen felolvastam otthon a jeleneteket és utána beszélgettünk róluk.
Az is eszembe jutott, hogy valaki majd megnézi az előadást, és azt mondja, hogy de hiszen ez semmi, másoknak milyen beteg gyereket kell felnevelniük és mégse panaszkodnak itt ország-világ előtt. De én ezt persze nem is panaszkodásnak szántam. Lehet, hogy valakinek például traumatikus szülés után teljesen egészséges gyereke születik, és a környezete nem érti, miért nem boldog. Ilyenkor nagyon sokan megkapják: „örülj annak, amid van!” De ez nem segít, ettől még a traumatikus dolog megtörtént. Még egy erős pozitív élményt is fel kell dolgozni, nemhogy egy negatívat. Ezekről beszélni, ezeket valamilyen alkotássá tenni biztosan nem felesleges.

Móga Piroska az Anyanapló előadásán (Fotó: Juhász Éva)

Mennyire tudod a kis korkülönbséges, kétgyerekes családi életet a színészettel összeegyeztetni?
Kétgyerekes anyaként akkor váltak igazán nehézzé a dolgok, amikor már szerettem volna dolgozni is. Az első munkám hihetetlen stresszes és érzelmileg is nagyon megterhelő volt, ezért egyszer csak be kellett látnom, hogy gyerekek mellett ez nem bevállalható. Fel kellett ismernem, hogy mióta anya vagyok, máshogy működöm: azelőtt sokkal több stresszt voltam képes elviselni. A gyerekek nevelése önmagában is stresszes, és ha lemerülve vagyok velük, jön az iszonyatos bűntudat, amiért nem tudok odafigyelni rájuk. Mivel ekkoriban újrakezdődött az éjszakai szorongásom, egyértelmű volt, hogy kell valamilyen plusz tudást szereznem, ami a stresszkezelésben segít. Azóta része az életemnek az autogén tréning, sőt már néha a kisfiam is használ légzőtechnikát önmaga megnyugtatására. Fontosnak tartom, hogy az ember elismerje: megváltozott az élethelyzete attól, hogy gyerekei lettek. Már nem lehet úgy hősködni, egyszerűen nem tehetjük meg a gyerekeink miatt.

Te is viszed a gyerekeket nap mint nap játszótérre, vagy egy színész odahaza is nagyon jól elszórakoztatja őket?
Persze, hogy folyton játszótérre járunk, a két fiú szét is szedné a házat máskülönben. Nekem egyébként is nagyon fontos, hogy ne egyedül a négy fal között üljek velük otthon, legyen szociális életem. Jártam velük már művészetterápiára, gyerekes anyukáknak rendezett színházi workshopra, anyaközösségbe, minden olyan helyre elmentünk, ahova babával mehettem. Van, aki már a pár hónapos gyereket babaprogramokra hordja, de szerintem prioritás kell legyen, hogy az anyuka is jól érezze magát, és közösségben legyen. A babának úgyis bárhol jó, ahol az anyukájával lehet. A mi anya-baba körünkben például karácsony előtt kitaláltam, hogy csináljunk egy „anya céges partit” a szabadúszók karácsonyának mintájára. Mindenki hozott egy ajándékot, és mindenki kapott belőle egyet.

Az anyaság is egyfajta munka és a legtöbben jobban szeretünk társaságban dolgozni, mint egyedül.

Az Anyanapló után Király Orsolyával, az Y Csoport társulatának tagjával közösen tartottatok egy feldolgozó beszélgetést. Lehet, hogy ez is ebből a nagy szociális, kapcsolódási igényedből táplálkozik?
Az nyitotta fel a szemem, hogy megláttam, milyen minőségű a kamaszokkal folytatott beszélgetés egy-egy tantermi előadás után. Azt éreztem, semmi nem fontosabb annál, hogy ezek a fiatalok el tudják mondani a véleményüket. Ha ezt megadjuk a kamaszoknak, a felnőtteknek miért ne adhatnánk meg ugyanúgy? Nagyon jó érzés volt az Anyanapló után találkozni az emberekkel, ahol művészetterápiás eszközök segítségével ők is szabadon beszélhettek a megéléseikről.

Olyan lelkesen beszélsz erről, nem akarod magad ilyen irányba továbbképezni?
A színész szak után színházi nevelési szakembernek tanultam a budapesti Színművészetin, és most elkezdtem művészetterápiát tanulni, mert érzem, hogy ezzel rá lehet segíteni arra, hogy az emberben oldódjanak dolgok. Ezt is az anyaság hozta egyébként az életembe. Korábban részt vettem a Baby blues nevű workshopon, ami Sebők Borbála projektje, ebből jött létre civil anyukák szereplésével a Baby Bumm című előadás a MU színházban. Március óta együtt viszünk egy kisbabás önismereti csoportot Borival, aminek nagy előnye, hogy mivel az anyukák ismerik egymást, ezért még jobban meg tudnak nyílni. Mivel babákkal jönnek, úgy találjuk ki a dramatikus játékokat, hogy velük együtt végezhetőek legyenek.

A résztvevők nem színész anyukák, ugye?
Nem. Teljesen civileknek csináljuk, azaz jöhetnek bármilyen – akár színházi háttérrel is – anyukák, civilként gondolkodunk róluk. Nem is lesz most belőle előadás, egyedüli cél a kihívásokkal teli első másfél év megtámogatása.

Mit kívánnál magadnak anyák napjára?
Mivel sajnos a színházi szakma nem túl családbarát, egy ideje azon gondolkozom, hogy létre kellene hozni egy ovis előadást, ami után tartanék foglalkozást is, és akkor délelőtt dolgozhatnék. Az én anyukám mindent megtett, hogy nagyon sokat tudjon velünk lenni. Nekem is jót tenne, ha nem kellene mindig azon agyalnom, mennyi az az este, amit jó érzéssel külön tudok tölteni a gyerekeimtől.

Fotók az Anyanapló című előadáson készültek, fotós Juhász Éva