110 évvel ezelőtt, 1914. június 28-án követte el Gavrilo Princip nacionalista szerb diák Boszniában a szarajevói merényletet. Akkor még nem tudhatták, de egy hónappal később ennek következményeképp tört ki a több millió ember életét kioltó első világháború.
A csaták pontos dátumairól, a táborokban és a döntéshozói szobákban történtekről rengeteg szó esik, és egymást érik az izgalmasabbnál izgalmasabb legendák és újabb felfedezések. De hogyan éltek a tömegek a frontvonalaktól távol?
Nos, ahogyan arról alábbi, archív Nők Lapja-cikkünkben is szó esik, szintén nehezen.
Hadikötvény, jegyrendszer, kézzel készített ruhák, házi rongyszőnyeg, 30–36%-os zsírtartalmú hadiszappan
– ez volt a magyar nép valósága. Ami pedig a kultúrát illeti: a kávéházi kultúrának befellegzett, de közben azért bemutatták a Csárdáskirálynőt, az emléktárgyakon pedig Ferenc József mellett – Sisi helyett – immáron II. Vilmos császár feszített. De az embereknek kisebb gondja is nagyobb volt ennél… Pláne, amikor a háború negyedik évében egy még kegyetlenebb, még erősebb ellenséggel kellett szembenézniük – a lövészárkoktól kezdve az utcákon át az otthonaikig mindenhol.
Ferenc József születésnapja alkalmából tartott katona-nap, adománygyűjtés a hadbavonult katonák családjainak javára a budapesti Kossuth Lajos utca-Károly körút sarkán (Fotó: Fortepan / Országos Széchényi Könyvtár)
Nők Lapja 2000/13: A mi XX. századunk – 1914
Június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége, Zsófia hercegnő Szarajevóban merénylet áldozata lett. A pisztolygolyók nemcsak két ember életét oltották ki, de tízmilliók sorsáról döntöttek, hiszen egy hónappal később, július 28-án az Osztrák-Magyar-Monarchia táviratban hadat üzent Szerbiának, és ezzel megkezdődött az első világháború.
Világháborús hétköznapok
Bár a történészek szerint ez volt az újkori történelem legrosszabbul előkészített merénylete, a hat merénylő egyikének, Gavrilo Principnek a véletlen is a kezére játszott. A trónörökös kocsija ugyanis tévedésből fordult be abba a mellékutcába, ahol Princip ácsorgott. Amikor a sarkon két-három másodpercre megállt az automobil, a merénylő azonnal lőtt, és mindkét lövése talált. A főhercegnő rögtön meghalt, a trónörökös nyaki sérüléseibe a kormányzósági palotában halt bele.
Mire a falevelek lehullanak…
A háború hírére napokon belül magasra szöktek az élelmiszerárak, pedig Ferenc Józseffel együtt sokan remélték, hogy a szerbek megleckéztetésére elég egy röpke villámháború, és mire a falevelek lehullanak, a katonák hazatérhetnek. Nem így lett.
A korabeli hirdetésekből is úgy tűnik, mintha a katonák csak egy operettháborúra, egy rendkívüli, ám izgalmas kalandra készülnének: „Bevonuláskor 1 üveg fertőtlenítőt okvetlen vigyen magával, ára 80 fillér” – ajánlja az egyik hirdető. „Magyarok, az ellenség táborában lévő titkos hadi műveleteket legjobban elleshetik egy jó hadi prizmás távcsővel. Ily elsőrangú prizmás távcsövek, valamint automata pisztolyok és érdekes hadműveleteket megörökítő fényképezőgépek nagy választékban kaphatók fegyverüzletünkben” – így szól a másik.
A giccsgyanús emléktárgyak gyártóinak a háború az első perctől kitűnő üzlet volt, hiszen a tányérokra, bögrékre, szalvétákra leleményesen katonaéletképeket pingáltak,
a fajanszbögrékre az uralkodó arcmását nyomtatták, de ezúttal nem a szépséges Sisi volt a társa, hanem szövetségese, II. Vilmos császár.
Az üzlet virágzott, hiszen legalább egy ilyen emléktárgyat minden család vett.
Szükség is volt a hazafias érzelmek ébrentartására, mert a hadi kiadások fedezésére a kormány már novemberben kibocsátotta az első hadikötvényt, így a hadi kiadások egyharmadát a polgárok „saját zsebből” fedezték. A kötvények zöme természetesen a háború végén értékét vesztette.
Budapest, II. János Pál pápa (Tisza Kálmán) tér, tábori konyha a Népopera (később Erkel Színház) előtt. Háttérben az 1-es számú ház a Bezerédj utca sarkán. A felvétel 1914. augusztusában készült (Fotó: Fortepan / Országos Széchényi Könyvtár)
Kenyérgondok
A mindennapi megélhetést nehezítette, hogy a polgári lakosság mellett el kellett látni élelemmel, ruhával a frontkatonákat is.
Budapest akkoriban már igazi világváros volt, több mint egymillió lakossal, de csak egyetlen kenyérgyára működött, amely a szükségletek egyharmadát tudta piacra dobni, és a magánsütödékből kikerülő pékáru változatlanul drága volt.
Ezért a városokban az állandósult liszt- és kenyérhiány miatt bevezették a jegyrendszert, 1916-ban a liszt és kenyérjegyet, majd a zsír- és cukorjegyet bocsátották ki, emellett folyton csökkenteni kellett a fejadagokat. A napi kenyérfejadag az évek során 34 dekáról 28 dekára csökkent. Ma már csak mosolygunk rajta, hogy a húsvéti ünnep előtt megtiltották, hogy a tyúktojást az ünnepre kifessék – ez luxusnak számított –, ezért festett tojást tilos volt árusítani is.
Vaslábas kontra nikkelfazék
Vidéken továbbra is otthon sütötték a kenyeret, és legföljebb hírből hallottak a legújabb konyhai újdonságokról, hogy városon
a tehetősebb családok már gáz- vagy villanytűzhelyt vehetnek, persze csak ott, ahol már van gáz- és villanyvezeték.
És legfeljebb álmodozhattak arról, hogy egyszer nekik is lesz mosó- és hűtőgépük, nem kell a mosóteknő mellett görnyedniük, mert az ipari tervezők mindkettőt feltalálták, sőt a porszívót is, amely a hőskorban úgy nézett ki, mint egy megtermett páncélszekrény. Az áruházi katalógusokban meg is csodálhatták a különös tárgyakat, ám még kevesen használták őket. Viszont egyre népszerűbb lett a mai kukta őse, a Papin-fazék, és a tűzhelyeken a vasfazekakat szép lassan kiszorították a nikkel- és alumíniumedények.
Kenyérárusok 1915-ben (Fotó: Fortepan / Zagyva Jánosné)
Reformruha és bubifrizura
A háború előtti években kezdte meg hódító útját nálunk is francia, illetve német hatásra a sokat gyalázott, ám nagy karriert befutott reformruha. Addig ugyanis középosztálytól felfelé az asszonyok kötelezően fűzőt viseltek.
Hát persze, hogy örömmel hallgattak az orvosokra és a lelkes szüfrazsettekre, akik nem győzték hangsúlyozni, hogy a fűző összeszorítja, megnyomorítja a tüdőt, megakadályozza az egészséges légzést. Ebben volt is igazság.
Mivel a tüdőbaj épp ez idő tájt kezdett népbetegség lenni, a reformruhának nyert ügye volt. Igaz, ádáz ellenségei erkölcstelennek bélyegezték a lenge ruhácskát, amelyből a nőknek – skandalum! – még a bokája is kivillanhatott, ám csak idő kérdése volt, hogy minden társadalmi rétegben divatba jöjjön.
A világháború után a szoknya egyre rövidebb lett. Az időrabló kontyot is lesöpörte a színről a bubifrizura. Divatba jött a smink – igaz, egyelőre csak társas összejöveteleken –, és a körömfestés is.
Persze, a háborús etikett megkívánta, hogy a hölgyek minden hivalkodástól tartózkodjanak, hiszen milliókat nyomorított a nélkülözés. Az uraságtól levetett ruhák még hosszú évekig szolgáltak, semmi használható holmit nem illett kidobni.
Itt a házaló…!
Budapestnek volt egy új büszkesége, a Divatcsarnok helyén működő, európai színvonalú Párisi Nagy Áruház. Ötszáz alkalmazottal dolgoztak, négyszáz személyes éttermük volt, a tetőszinten korcsolyapálya, öt személylift, villanyvilágítás és belső telefonhálózat biztosította az áruházi szolgáltatások luxusszínvonalát – de a pesti nők többsége mégsem itt, hanem a kis fűszerüzletekben, vagy a mozgóárusoktól vásárolt.
A gyolcsos tótok házhoz vitték az árut: a gyárból szerezték be, tehát olcsóbban is adták. Szekéren szállították a pamutvásznat, a kendőket, szalagokat, a textil- és csipkeárut az ország egyik sarkától a másikig.
A vándorárusok késeket, ollókat, fésűket is kínáltak. Mindez luxuscikknek számított,
a falusi lakosság zöme maga szőtte a vásznat, készítette az ágy- és asztalneműt, a rongyszőnyeget, ilyesmire ritkán költött.
Szlovéniából érkeztek hozzák a kucséberek, akik a nyakukba akasztott tálcán árulták a déligyümölcsöt és mindenféle bazárárut – ollót, gombot, bizsu ékszereket, dohányzási kellékeket.
Házhoz ment a drótos tót is, cinnel szépen megfoldozta a háziasszony lyukas, de még használható vasfazekát, az üveges tót meg kicserélte a betört ablaküveget.
Andrássy út 27., a Terézvárosi Kaszinó hadikórháza 1914. október elején (Fotó: Fortepan / Országos Széchényi Könyvtár)
A kuncsaftokhoz évente kétszer visszajártak, és részletre is lehetett fizetni náluk. Járták a házakat a handlék is, akik minden kacatot, ócskaságot megvettek. A bérházak udvarán gyakran megjelentek a kintornások, akik pár fillér ellenében szórakoztatták a gangon nézelődő cselédeket és gyerekpublikumot.
A híres pesti kávéházi élet halódni kezdett azok után, hogy minden épkézláb fiatalembert behívtak katonának. A színházak és az orfeumok működtek, de ezekben is háborús témájú darabokat mutattak be. A háború alatt mutatták be a Király Színházban Kálmán Imre operettjét, a Csárdáskirálynőt, a magyar operettek leghíresebbjét.
A szabadkőművesség aranykora
Az úriasszonyok kötelességüknek érezték, hogy a háborús években a kórházakban önkéntes ápolónői munkát vállaljanak, esetleg hadiárvákat patronáljanak és ingyenkonyhán levest osszanak. Igaz, férjeik se tétlenkedtek. Sok parlamenti képviselő, orvos, művész, politikus és tudós a szabadkőműves páholyokban dolgozott.
A világháborús években a hazai száz páholynak nyolcezer „testvér” volt a tagja, köztük olyan neves személyiségek, mint Vázsonyi Vilmos, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Ady Endre és Kosztolányi Dezső. Jelentős karitatív tevékenységet folytattak, megalapították az Országos Mentőszolgálatot, szeretetházakat, ingyenkonyhákat, óvodákat és kórházakat tartottak fenn.
Szűk esztendők
A harmadik háborús évben már komoly gondot jelentett a közellátás, ezért a Közélelmezési Hivatalt felhatalmazták arra, hogy a gabonát és a cukrot, ha kell, közellátási célokra elkobozza. Megalakult a Gyorssegély Auguszta Alap, mely a háború alatt több segélymozgalmat indított. A kétfilléres bélyegek árusításával például elérte, hogy a kispénzűek is hozzájárulhassanak a háborús terhekhez, a befolyt összegből kórházvonatot indítottak el.
Sok érdekes esemény színesítette a hétköznapokat. Az aranyat vasért mozgalom kifejezetten a gazdagok hazafias érzelmeire apellált, nem is eredménytelenül, hiszen sokan beadták aranyékszereiket, cserébe egy kis vas emlékérmet kaptak.
Meghalt a király, éljen a király!
Ferenc József nem érte meg a háború végét, a Habsburg-birodalom széthullását. 1916. november 21-én, nyolcvanhat évesen elhunyt. Meggyilkolták Ferenc Ferdinándot is, így Ferenc József öccsének fia, Károly került a trónra. December 30-án koronázták magyar királlyá.
A tragikus időknek minden bizonnyal a koronázás volt a leglátványosabb eseménye. Reggel indult a menet a budai palotából a Mátyás-templomba. (A környező házak lakói az eseményre szemfülesen bérbe adták az ablakaikat.) Ágyúdörgés és harangzúgás közepette vonult be Károly és Zita a templomba, ahol Tisza István tette a fejükre a Szent Koronát, miközben az érsekek és püspökök kezüket a korona felé nyújtva áldást mondtak.
A hercegprímás átnyújtotta a jogart meg az országalmát, majd a főméltóságokkal a trónhoz vezették és beiktatták az uralkodót. Tisza István felkiáltott: „Éljen a király!”, és az éljenzés végighömpölygött a templomon, majd kint is felmorajlott az utca népe.
Egymillió hadifogoly
A háború hatalmas emberáldozatot követelt. Az ország hadra fogható férfi lakosságának egyharmada, közel egymillió ember került orosz hadifogságba. Másfél millióan megsebesültek, és ötszázezer ember elesett. Az itthon maradottakat se kímélte a sors. 1918 májusában a nyugati fronton kitört a spanyolnátha, és számolatlanul szedte áldozatait. Közel húszmillió ember halt meg spanyolnáthában, valamivel több, mint a világháború áldozatainak száma.
N. E.
A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.
Nők Lapja 2000/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Polgári család 1914-ben (Fotó: Fortepan / Sibinger János)
