Ötvennyolc éves Gabriel García Márquez, amikor a Szerelem a kolera idején című könyvét megírja. Hogy valami helyi hangulatot csempésszek rögtön az első sorok közé, íme, az eredeti mondat: El amor en los tiempos del cólera. El amor… A szerelem… Márquez örök ihletője.

Már az elején rájöttem, ahhoz, hogy ebben a szubjektív kis dolgozatban az emlegetett könyvhöz eljussunk, másik két Márquez-könyvet is bele kell szőnöm a történetbe. Az egyik, a Száz év magány, 1967-ben jelent meg. A másik Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, ez 2002-ben került a közönséghez.

Első szerelem:
SZÁZ ÉV MAGÁNY

Amikor jó sorsom évekkel ezelőtt Kolumbiába vetett, ráadásul arra a vidékre, ahol Márquez megszületett, gyerekeskedett és meglehetősen duhaj éveit élte, még csak a Száz év magány ezerfelé indázó történetén voltam túl. Azon sem egyszerűen.

A környezetemben a legtöbben rajongtak Márquez új regényéért – a hetvenes évek elején járunk –, én is belekezdtem. De nem bírtam vele. Türelmetlenül lapoztam vissza és vissza, egyeztettem a neveket és a jellemeket, de sehogy sem haladtam előre a történetben. Szépen eltettem, arra gondolva, úgy látszik, ez nem az én könyvem.

Nem sok idő telt el, első gyermekemet vártam, amikor a terhesség félidejében görcsös fájások fogtak el, s hetekre szigorú fekvésre ítéltek. A kórházba a Száz év magányt vittem magammal. Feküdtem a hófehér ágyon, egyik kezem gömbölyödő szép hasamon, másikban a könyv. Lehetetlennek tűnő, oldalanként másfelé varázsoló világokban jártam. Olyan emberek között, akik tékozlóan szeretnek, feloldhatatlan reménnyel, akiknek az önpusztító hevülete is megbocsátható. Ahol a biztonság maga Ursula, az ősanya, aki rendíthetetlen erejével száz évekig jelen van, eteti, tereli, vigyázza a mindenfelől származó utódokat. Nem kellett visszalapoznom. Néha pihenésül a hasamra tettem a könyvet, sóhajtoztam, és becsuktam a szemem. Aztán gyorsan vissza. A más állapot, a fokozott érzékenységem, a rendelkezésemre álló végtelennek tetsző idő? Nem tudom. Alig vártam a vizitek és a látogatások végét. Márquez varázsos világa, aminek nem siettettem a befejezését, s aminek nem akartam, hogy a végére érjek, rabul ejtett. Mély, felszabadító sírással köszöntem el Ursulától, a Buendíáktól, a rettegett magány feloldásától.

Második szerelem:
A KARIBI KOLUMBIA

Az ő emlékükkel utaztam Kolumbiába. Ott is Márquez eszmélésének városaiba. Barranquillába, egy százéves múlttal élő, monstre fesztiválra, amely nem a turistáknak szól; a helybeliek s a környék, a Magdalena-folyó völgyében élő szegény emberek keltik életre évről évre – saját maguknak. Húszezer ember táncol, zenél, énekel nyolc napon át, nyolc kilométer hosszan vonulva Barranquilla széles útjain. Harmincöt fok árnyékban, tűző, karibi napsütés.
Onnan a mesés Cartagenába, a valaha ide érkező rabszolgahajók piacára, a ma festői kisvárosba, ahol huszonhárom évesen Márquez abbahagyja jogi tanulmányait, újságíró lesz, beleveti magát az irodalomba, olvas rendületlenül, írja korai tárcáit, iszik és dohányzik, és könnyű lányok szerelmének hála, gyűjti, mint méh a mézet, az „el amor” megfejthetetlen titkait.
Tobzódom ebben a karibi világban, amelyet bizonyosan arra teremtett az Isten, hogy a csodák megszülessenek. Az én csodáimhoz erősen hozzájárult egyetlen útikalauzom, Márquez életrajznak szánt könyve, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Hadd idézzek vissza abból a hangulatból, az író világából.

Barranquillában éjjel háromkor is nyitva van a Compadre, és hiába van éjszaka, a forró pastelitóból ott van mind a hatféle. Minden utcasarkon táncolnak… Este tíz-tizenegy óra lehetett, a hőség alábbhagyott, Barranquillában hatalmas tömeg hullámzott a téren, egy színpadon az ezernyi zenekar egyike vérforraló zenét játszott, amikor két, hófehér semmibe öltözött, gyönyörű latin nő kezdett táncolni.

Nem salsa volt az, nem is congo, se palokeo, valami csuda volt, amit műveltek. Az embertömeg odakapta a fejét, ott is felejtette. Bámultuk a két lányt, érett nők voltak inkább, hibátlan szépségek, amikor odajött közéjük egy öregasszony. A két táncosnő oldalra húzódott és eltűnt… Már vártam, hogy a tömeg zajongani kezd, de éppen hogy tomboló tapsba tört ki. Lassan megértettem, miért.

Rekedt hangon énekelt a fekete öregasszony. Etalvina Maldonádo. Minden benne volt az énekében, hol panasz volt, hol öröm, jajszavas hálaadás és féktelen, elszabadult, szerelmes asszonyi vágyakozás. Anya volt és szerető, gondoskodó asszony és féltékeny nő. Néha csak beszélt, máskor jajongott, sovány teste ringott a zene ütemére. Soha nem fogom elfelejteni Etalvina Maldonádót, akit ha egyedül láttam volna is, megismerem a messzi Kolumbiát.

Mert Barranquilla a világ másik végén van, Kolumbiának abban a csücskében, ahol a Csendes-óceán és a Karib-tenger találkozik. Ahová, ha nem utazom el, nem tudom meg, mi az, visszafiatalodni tizenöt évet, nem értem meg a tánc igazi misztériumát, és nem találok rá arra a világra, amelyben Márquez számomra legfontosabb könyvei születtek… Nem láttam volna a helyet, ahonnan a hőseit vette, akik hihetetlen módon éltek egy hihetetlen világban.

Sok minden már csak ott, a helyszínen derült ki, amikor kora reggel a hotel Genove banánpálmákkal és orchideákkal beültetett kertjében, a medence partján – melynek vizéről a fürdőmester épp lehalászta a száraz leveleket – beleolvastam Márquez regényes életrajzi könyvébe. Jó része itt játszódik. Itt, itt, itt, ahol éppen ülök. Mit mondjak, babonás vagyok én is – beleborzongtam.

A könyvbeli idézet majd mindjárt, sok mindenről beszél. Márquez ekkor huszonhárom éves, távol él a családtól. Nem mondhatni, hogy feddhetetlen életkörülmények között. Egy nap felkeresi az édesanyja.

„Aznap reggel érkezett Barranquillába abból a távoli faluból, ahol a család lakott, és fogalma sem volt róla, hogyan fog rám találni. Erre is, arra is érdeklődött utánam. … Pontosan tizenkettőkor érkezett. Könnyed lépteivel odasietett hozzám, megállt előttem, jobb napjainak pajkos mosolyával a szemembe nézett, és mielőtt megszólalhattam volna, ezt mondta:

– Az anyád vagyok.

Valami megváltozott rajta, ezért nem ismertem rá első látásra. Negyvenöt éves volt. Ha összeadom azt, hogy tizenegy gyereket hordott ki, akkor majdnem tíz éven át volt teherben, és legalább ugyanennyi ideig szoptatott. … Anyja halála miatt mély gyászt viselt, de még mindig ott volt az arcán esküvői fényképének római szépsége, csak most nemesebb, őszi ragyogásban. Még meg sem ölelt, amikor a maga szertartásos stílusában máris rátért a tárgyra:

– Azért jöttem, hogy megkérjelek, légy szíves, gyere el velem eladni a házat.

Nem kellett, hogy mondja, melyik házat, se azt, hogy hol, mert számunkra csak egy ház volt a világon: a nagyszüleim aracatacai háza, ahol megszülettem, mert így hozta a jó szerencsém, és ahonnan nyolcéves koromban végleg elkerültem…”

Utazásuk valódi kisregény, nemcsak a helyek, a körülmények, de a személyrajzok élménye miatt is. Az író ide-oda csatangol gyerekkora emlékei között, sorra jelennek meg azok a férfiak és nők, akik később a nagyregények lapjain újraszületnek.

Még egy idézetet választottam. Nagyapja az egyik legtöbbet jelentő ember a kis Gabito életében. Sokszor felmerül a képe.

„Három-négyéves koromban, a Barranquillába tett első utazásom során, nagyapám kézenfogva, gyors léptekkel és minden magyarázat nélkül átvezetett azon a forró lapályon, aztán egyszer csak ott volt előttünk egy hatalmas zöld víz, ami habot vetett, és amin egy sereg vízbe fúlt csirke lebegett.

– Ez a tenger – mondta.

Csalódottan kérdeztem tőle, hogy mi van a túlsó partján, mire határozottan rávágta:

– A túlsó oldalán nincs partja.

Még ma is, azután, hogy annyi tengert láttam már oda-vissza, úgy gondolom, hogy ez volt az egyik legnagyobb válasza.”

Harmadik szerelem:
FLORENTINO ÉS FERMINA, NO MEG URBINO DOKTOR

A kitérők után lassan közelítünk a Szerelem a kolera idején című regényes történethez. Ezt a Márquez-könyvet olvastam a három regény közül utolsóként. A könyvben meglepve és ujjongva vettem észre, hogy ismerősek az alakok, a szituációk… Bár hasonlíthatatlanul egész más minden és mindenki, mégis, valahol már találkoztam ezzel a világgal. Igen, a szerző életrajzában. Akkor jutottam az alábbi szemtelen gondolatra, amikor az édesapjáról ír, aki bizonyos fordulatokban megszólalásig hozza Florentino Arizát, az élete végéig szerelmes férfit, a Szerelem a kolera idején egyik főhősét. Akkor mondtam magamban: Drága Mester, ilyen családdal, mint a magáé, könnyű a mágikus realizmust művelni…!

Csak egy példát. Florentino Ariza távírdász, Eligio García – Márquez édesapja is az. Florentino költői lélek, a művészetek és a szerelem szerelmese, Eligio is az. Mindketten hegedülnek, szerenádokon szerelmes keringőket játszanak, szerelmi lázuk nem csillapul. Mindketten törvénytelen gyerekek. Mindketten leveleket írnak írástudatlan klienseiknek, főleg szerelmes leveleket.

Apjáról írja a fia, aki Cartagenába első alkalommal, tán húszévesen egy mangroveerdőben lerobbant busszal, egyetlen fekete öltönyében, hatalmas bőröndjét húzva maga után, gyalog érkezett:

„Mivel már annyit hallottam róla, amióta csak megszülettem, egy pillanat alatt ráismertem a kis térre, ahol a lovas kocsik és a szamaras kordék álltak, és a tér túlsó oldalán az árkádsorra, ahol a népi kirakodóvásár a legjobban és a leghangosabban nyüzsgött. … Apám a XX. század elején azzal eresztette ki magából a felgyülemlett költői gőzöket, hogy az árkád alatt átadta magát a szerelmeslevél- írás művészetének. Annyi biztos, hogy nem hozott semmit a konyhára, mert néhány élelmes – vagy valóban ágrólszakadt – ügyfele nemcsak arra kérte, legyen olyan jó, és írja meg neki ingyen a levelet, hanem még öt reált is kért hozzá, a bélyegre…”

A regény története pár mondatban leírható.

Fermina Dazába, egy meggazdagodott egyszerű öszvérhajcsár (dehogy csak az!) gyönyörű, tizenhárom éves lányába beleszeret a tizennégy éves, nincstelen Florentino Ariza, és örök hűséget fogad neki. A lány egy ideig viszonozza az érzelmeket, aztán hirtelen fordulattal férjhez megy Juvenal Urbino doktorhoz, a tehetséges, komoly karrier előtt álló, jómódú, Párizst megjárt, sokat megélt fiatalemberhez. Florentino Ariza szüzességet fogad és elhatározza, hogy addig vár Ferminára, amíg az asszony szabad nem lesz. Az évek múlnak, Ferminának gyerekei születnek, a távírdász szerelme nem lankad. Ugyan időközben kedvesei és szeretői lesznek, számuk hatszáznál is több – de vágyakozása Fermina iránt nem hagy alább. Vár az alkalomra, hogy a szeretett nő az övé legyen. Ötvenhárom évet, hét hónapot és tizenegy napot kell várnia. Ekkor történik, hogy az idős Urbino doktor egy banális balesetben – a ház öreg papagáját szeretné lehalászni egy létra tetején – leesik, és szörnyethal. A megöregedett Florentino azonnal megjelenik az özvegynél, és hitet tesz szerelméről. Hogy Fermina első dühében kidobja, semmit nem jelent.

Egy nap fölszállnak a hajóra, amelynek mesebeli kabinjában végre együtt lehetnek. Mintha ennyi elég is lenne. Aztán lassan elérkezik a perc, s a beteljesedés sem marad el. Egymáséi lesznek. Amikor vissza kéne indulni abba a világba, ahol eddig éltek, s ahová egyikük sem vágyik, a kapitány feltűzi a kolerát jelző zászlót a hajóra. Senki nem háborgathatja őket. Így hajóznak föl s alá a folyón. Az öregség minden nyűgével, az élet megharcolásával és túlélésével megérték a szerelmet. S szabadok immár örökre. Ekkor fut át a kapitány agyán a késői felismerés: Nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan…

Márquez buja, mesterien elágazó meseszövése képes ebből a szimpla szerelmi háromszögből ötszáz oldalas, pezsgő, hol felkavaró, hol kaján, hol buja, hol ironikus, néhol dévaj, mindvégig bölcs, méltóságában szabad regényt írni.

A regényből vett idézettel zárom ezt a szabálytalan irományt, amit egyetlen vágy vezérelt, kedvet csinálni ehhez a mágikus világhoz, melytől – legalábbis látszatra – olyan távol vagyunk.

„Az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek.”

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/14. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Getty Images