A közhiedelemmel ellentétben a fekete kontinens nem a lakóinak bőrszínéről kapta a nevét, hanem arról, hogy a 18-19. század során az euró­pai gyarmatosító hatalmak vajmi keveset tudtak róla, és ezért ismeretlennek, sötétnek nevezték (the dark continent), amit magyarul feketének fordítottak – helytelenül. 2050-re a világ lakosságának negyede afrikai lesz, 2100-ra pedig akár a fele, de minimum a negyven százaléka származik majd a fekete kontinensről. Ha az emberiség egész történetét vesszük, akkor ez nem olyan nagy újdonság: volt, amikor a világ lakosságának a száz százaléka Afrikában élt, úgy százötven-kétszázezer évvel ezelőtt. A paleontológusok nagyjából egyetértenek abban, hogy az emberiség valahonnan Kelet-Afrikából származik, és a genetikai kutatások alapján úgy tűnik, hogy egyetlen ­ősanyától, a romantikus nevű Mitokondriális Évától. 

A túlnépesedésmítosz vége

A politikai közéletben és a népszerű médiában – néhány pusztába kiáltó demográfus szavát leszámítva – évtizedeken keresztül a Föld végzetes túlnépesedéséről volt szó, egészen 2020-ig. A nagy presztízsű brit The Lancet, a világ legrégebbi és legtöbbet idézett tudományos egészségügyi folyóirata ugyanis ekkor tette közzé ominózus tanulmányát, melynek eredményeit a tudományos világ, de a közvélemény érdeklődő része is nagy megdöbbenéssel fogadta. „Leesett­ az álluk” – ahogy azt több helyütt is írták. A kutatók ugyanis arra a megállapításra jutottak, hogy a Föld népessége 2064-ben 9,73 milliárd főnél fog tetőzni, és onnantól kezdve csökkenésnek indul: 2100-ra már csak 8,79 milliárdan leszünk. Tíz százalék népességcsökkenés csupán harminchat év alatt valóban drámai változás. Nem a The Lancet kutatása volt az első, amely ilyen arányú népességcsökkenést jelzett előre, de valamiért ez lépte át a közvélemény és a média ingerküszöbét, és a demográfiai narratíva is változásnak indult azóta. Egyre több alkalommal jelennek meg az eddigiekhez képest teljesen más hangvételű cikkek, mint amilyen a szintén óriási presztízsű New Scientistben is, ezzel a címmel: „Miért jelent nagyobb problémát a csökkenő születésszám, mint a túlnépesedés?” 

De a The Lancet sem maradt tétlen, és az idei év elején újabb előrejelzéssel rukkolt elő, amelyben a globális termékenységi ráta további csökkenését vetíti előre, ami a megállapításuk szerint 2050-re 1,83 lesz, miközben a népesség szinten tartásához 2,2-re lenne szükség.

Bocsánatot kérek a kedves olvasótól, hogy a továbbiakban újabb számokat és adatokat fogok prezentálni, de ezt két okból teszem: egyrészt mert valóban leesik tőlük az embernek az álla, másrészt meg, mert úgy gondolom, hogy hozzájárulhatnak, hogy jobban megértsük a világban zajló folyamatokat. Nos tehát, 1950-ben az emberiségnek mindössze a nyolc százaléka volt afrikai, egy évszázaddal később a negyede lesz az, ahogy erről már volt szó. Még beszédesebb az az adat, hogy 2050-re a világ fiatalságának, a tizenöt–huszonnégy éves korosztálynak a harmada lesz afrikai. Miközben a fejlett országokban, köztük Magyarországon is, azt próbálják meg kitalálni, hogy miként óvhatnák meg a nyugdíjrendszert az összeomlástól, és tarthatnák meg életképesnek az elöregedő társadalmakat, addig Afrikában – és egyedül Afrikában, sehol máshol a világon – soha nem látott mértékben újul meg a társadalom. Még sokunk megéri azt a kort, amikor minden második gyermek, aki a világra születik, afrikai lesz. Amikor a világ jelenlegi legnépesebb országában, Indiában a medián életkor huszonkilenc, Kínában harminckilenc, Magyarországon negyvennégy, Japánban pedig negyvennyolc év, addig Afrikában ez a szám tizenkilenc. A medián életkor az a középérték, aminél a népesség pontosan egyik fele idősebb, míg a másik fele fiatalabb. Afrikában jelenleg minden második ember tizenkilenc évesnél fiatalabb. 

Verseny Afrikáért

„Dr. Livingstone, ha nem tévedek” – mondta Henry Morton Stanley,­ amikor 1871-ben a Tanganyika-tó mellett a dzsungelben rátalált a három évvel azelőtt nyomtalanul eltűnt skót kutatóra, dr. David­ Livingstone-ra. A walesi születésű Stanley-nek, aki a New York Herald megbízásából eredt a tudós nyomába, volt érzéke ahhoz, hogy miből lehetne pénzt csinálni. Afrikából küldött jelentéseire felfigyelt az egész világ, és a cikkei nyomán vett lendületet a kontinens gyarmatosítása. (Természetesen nem lehet az egészet Stanley nyakába varrni, de a szerepe tagadhatatlan benne.) 1884-ben tizenhárom európai ország és az Egyesült Államok csúcstalálkozót tartott Berlinben, hogy megállapodjanak Afrika gyarmatosításának a szabályaiban. Ezzel kezdetét vette a verseny Afrikáért, aminek eredményeképpen 1914-re mindössze két független afrikai állam maradt: Libéria és Etiópia. Mivel a gyarmatosítóknak fogalmuk sem volt az afrikai népek társadalmi berendezkedéséről, kultúrájáról és szokásairól, ezért az országhatárokat találomra húzták meg, sokszor vonalzóval, önkényesen összezárva vagy éppen szétválasztva etnikailag összetartozó, vagy pont nagyon is elkülönülő népcsoportokat, mind a mai napig tartó területi viták és törzsi háborúk magvát vetve el ezzel. Ezek közül az egyik legbrutálisabb, ami átlépte a nyugati média ingerküszöbét is, és egyértelműen a gyarmatosítók manipulációihoz köthető, a ruandai népirtás volt, amelyben közel egymillió ember vesztette életét. A gyarmatosítás azonban olyasmiket is meghonosított Afrikában, mint a nyugati egészségügyi, közigazgatási vagy közoktatási rendszerek. A gyarmatosítók által épített klinikák és iskolák például jelentősen csökkentették a csecsemőhalandóságot, növelték a várható élettartamot, illetve az iskolázottság mértékét, ami megkönnyíti az afrikai országok integrálódását a világ gazdaságába. Noha a gyarmati korszaknak hivatalosan vége van, a verseny Afrikáért folytatódik. A hagyományos egykori gyarmattartók, Nagy-Britan­nia vagy Franciaország mellett új befolyásszerzők is megjelentek, mint Oroszország, Kína, Törökország, a közel-keleti országok, és persze az Egyesült Államok, amelyeknek – vélhetően – mind a hatalmas kontinens természeti kincseire fáj a foguk, így jelenleg elképesztő mennyiségű külföldi befektetés áramlik Afrikába.