1961-ben, amikor mindez történt, a harmincnyolc éves Roy Lichtenstein úgy érezte, élete zsákutcába jutott. Rajztanári munkájából nem tudott kitörni, mert a neves New York-i galériák, ahová oly nagyon szeretett volna bejutni, nem láttak fantáziát a képeiben. Igaz, ha őszinte akart lenni, ő sem szerette őket. Azok az absztrakt expresszionista képei, amiket a fiai csak vonalaknak és foltoknak láttak, még őt se hozták lázba. Amikor Jackson Pollock a negyvenes években először öntött látszólagos összevisszaságban festéket hatalmas vásznaira, az még igazi forradalomnak számított. Húsz évvel később azonban ez már senkit nem háborított fel. Az emberek elfogadták, hogy a művészet nem a valóságot akarja ábrázolni, és ahogy mindig, valami újra, frissre vágytak. Arra, hogy ezt épp Lichtenstein fogja megadni nekik, még a saját családja sem számított. 

Európa megváltoztatta az életét

Lichtenstein 1923-ban született New Yorkban, és egész életében csendes fiú volt, nem is nagyon figyelt fel rá a környezete. Kamaszként a dzsessz érdekelte, a suli mellett rendszeresen járt zenét tanulni, zongorázott, klarinétozott, fuvolázott, de annyira nem volt tehetséges, hogy a zenei pályát válassza. Szülei valójában abban sem voltak biztosak, hogy bárhol is érdemes majd továbbtanulnia, ha befejezi az iskolát. De talán jobb is, hogy nem szőtt terveket, mert amikor tizennyolc éves lett, Amerika belépett a második világháborúba, ő pedig bevonult katonának. 

A hadseregben pilótának képezték ki, és Európába küldték, de igazi bevetésre végül soha nem jutott el. Kiderült ugyanis, hogy ügyesen rajzol, ezért irodai munkára osztották be. Térképész lett. Az üres falakat bámulva a parancsnokának az jutott eszébe, hogy megkérje, másoljon már le néhány jelenetet egy képregényből, hogy feldíszíthessék ezekkel a kopottas falakat. 

Az elkészült képeket mindenki dicsérte, de Lichtenstein giccsesnek tartotta a végeredményt, nem művészetnek. Határozott véleményét csak erősítette, hogy amit London, Párizs múzeumaiban látott, megváltoztatta az életét. Amikor hároméves szolgálat után hazaért, eldöntötte: festő lesz belőle. 

Gyerekei inspirálták

Az Ohiói Állami Egyetemen tanárai tehetségesnek tartották, mert egyedi, fanyar humor sugárzott képeiből, ám a várva várt áttörés elmaradt. Egyetlen galéria sem szerződtette. Így amikor a diplomaosztó után szerelmes lett, majd megházasodott, változtatott a tervein. Rendes polgári állást keresett, és elment rajztanárnak. Sajnos csak egyetlen helyen kínáltak neki állást. Meglehetősen messze New Yorktól, ahol született, és ahol a családja is élt. Oswegóba költözött, a kanadai határhoz – ez azonban óriási hibának bizonyult. Hiába volt gyönyörű a táj, született két kisfia, és lett népszerű tanár az iskolában, a város túl messze volt mindentől. ­Elszakadtak a barátoktól, a rokonoktól, és Lichtenstein a csalódás elől a munkába menekült. Sorra készítette azokat a bizonyos absztrakt képeket, ám érezte, hogy ezeknek semmi közük a világhoz, ami körbeveszi. ­Ahhoz az ötvenes évekbeli vibrálóan színes, izgalmas Amerikához, ahol a legerősebb képek, amelyek meghatározták az emberek ízlését, már rég nem a galériák falain függtek, hanem a hirdetőtáblákon, óriásplakátokon, reklámújságokban. 

Ezekhez képest Lichtenstein festményei erőtlenek és fáradtak voltak. Elkezdett hát kísérletezni, és két kicsi gyerek mellett mihez is nyúlhatott volna, mint Disney világához. Mickey egér és Donald kacsa alakját próbálta újraálmodni a klasszikus művészet eszközeivel, de nem aratott velük sikert. A kritikákat hallva lassan elveszítette hitét önmagában és a tehetségében. Ám ekkor a fiai megkérdezték: nem tudna jobbat? És mint kiderült: tudott. Először csak a gyerekek szórakoztatására kezdte felnagyítani a képregénykockákat, majd egyre jobban megtetszett neki a munka. Rádöbbent, hogy azok a kicsi képek, amelyek korábban egy történet darabjaként szinte észrevétlenek voltak, festménnyé nagyítva teljesen más értelmet kaptak. Bár a képeket mindenki dicsérte, akinek csak megmutatta, egy kérdésre senki nem tudta a választ, még ő sem. Ez vajon akkor most művészet lenne?

Senki nem látott még hasonlót

Csak egy módja volt annak, hogy kiderítse, van-e esélye művészként érvényesülni. 1961-ben visszaköltözött New Yorkba, és az egész nyarat festéssel töltötte. Bár festményei első pillantásra olyannak tűnhetnek, mintha valaki nyomdai úton egyszerűen felnagyított volna egy már kész képet, ez csak illúzió. Lichtenstein hosszú hetek, hónapok munkájával, a klasszikus festészet hagyományos eszközeivel készítette el műveit, és óriá­si technikai tudás kell ahhoz, hogy egy olajfestmény olyan sima legyen, mint egy nyomat. Ráadásul a képek nem pontos másolatai az eredetieknek. Egyszerűbb lett a színük, tökéletesebb a kidolgozásuk, és persze a szövegbuborékokba is más üzenet került. A legnagyobb változást azonban a pontok jelentik.

Még száz évvel korábban Benjamin Day illusztrátor jött rá, hogy ha az újságok a képeket pontokra bontják, akkor ezzel sokkal olcsóbban, sokkal jobb minőségű képeket tudnak előállítani. Lichtenstein a művein a pontokat abszurd módon felnagyította, és hamarosan ez lett stílusának egyik legfőbb védjegye.