Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett fiatal nő levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert édesanyja nem engedi leválni, függetlenedniz. És ez már az egész család egészségére veszéllyel van.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Huszonhárom éves vagyok, egy dunántúli városban lakom a szüleimmel. Az én esetemben, azt hiszem, megkésett a kamaszkor. Anyánk minket nagyon szigorúan nevelt, de a nővérem, aki nálam két évvel idősebb, már tizenhét éves korában kitört ebből a szigorból, és elköltözött egy fiúhoz. Ez aztán őt is, és anyámat is annyira megviselte, hogy a nővérem alig tudott leérettségizni, bár addig kitűnő tanuló volt, anyám pedig hónapokig gyógyszert szedett.

Ezért aztán én a fiúügyeimet (ezek elég későn kezdődtek) titokban bonyolítottam, és kíméletből rengeteget kellett hazudoznom, bár utálom a hazugságot. Anyám leskelődött utánam, lehallgatta a telefonjaimat (két készülék van nálunk, de egy vonal), amitől én majd megőrültem, miközben irtózatosan sajnáltam őt. Tizenkilenc éves voltam, amikor először akartam elköltözni hazulról. De ettől anyám olyan állapotba került, hogy feladtam a dolgot, aminek sajnos a kapcsolatom esett áldozatul.

Anyu pontosan tudja, hogy engem kinek kellene elvennie, de ezt mi ketten, akiket illet, nem gondoljuk így.

Ez a fiú, aki egyébként jó haverom, már tavaly nyáron megnősült, de anyámat ez nem zavarja. Szerinte az a házasság nem lesz tartós, én nem ismerem az életet. Hónapok óta járok egy fiúval, akivel véletlenül anyu is találkozott már – kétszer – az utcán, amikor együtt voltunk. Szeretném elhívni hozzánk, normálisan bemutatni, de anyu nem hajlandó találkozni vele. Apám ugyan pártfogol az ügyben – ahogy a nővéremet is segítette –, de nyílt összeütközésbe ő sem akar kerülni.

Mit lehetne tenni?

Állandó feszültségben élek, időnként veszekszünk, de ez olykor már jól is esik. Mostanában rosszul alszom, altatókat, nyugtatókat kapkodok be, ugyanakkor tudom, ez nem megoldás. Egyelőre nem akarok összeköltözni, összeházasodni a barátommal, hiszen albérletben lakik. Nem várok tőle gyereket, csak

egyszerűen szabadon szeretném alakítani az életemet.

Anyám ezt mereven ellenzi, mindig tudnia kell, hogy hol vagyok, és egyszer, amikor megmondtam, hogy a barátommal találkozom, egyszerűen nem engedett el hazulról. Félek, hogy mindkettőnk egészsége – anyámé és az enyém is – megsínyli ezt a helyzetet, mint a nővérem esetében, de mit tehetnék? Anyám homályos célzásokban fenyegetőzik, hogy ha én is elköltözöm, mint a nővérem, ő öngyilkos lesz. Mit lehetne itt tenni?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Nehéz kérdést tett fel.
Igen, megkésett kamaszkorról van szó, pontosabban olyan kamaszkori elszakadási, önállósodási gondokról, amelyeknek a természetes felbukkanását, levele tanúsága szerint, maga is és az édesanyja is – a kettejük viszonya, sőt, az egész családi légkör – késleltették.

Előfordul, hogy szülők, akik nagy érzelmi biztonságot tudtak adni kisgyerekeiknek, és ezzel erősen – és akkor erőt adóan – kötötték őket magukhoz, képtelenek elengedni a gyerekeiket a kamaszkori fordulókor. Ezt aztán ők is és a gyerekek is alaposan megsínylik. Szerencse, ha csak többé-kevésbé súlyos neurotikus állapotok vannak, és nem a felnőtt gyerekek életútjának tönkretétele.

Mert a kamaszkorban igenis változások következnek be, el kell engedni az önállósodó gyereket, és ha ez nem történik meg, akkor – és ez talán még a jobbik eset – következik a maga által is emlegetett kitörés. (A rosszabbik eset: a változatlan helyzetbe való belebetegedés.)

Az érzelmi zsarolás mindenkit megbetegít

Közismert, hogy a faggatott kamasz – akit folyton ellenőriznek – hazudik és rejtőzködik. Aki megkapja kamaszkorában a korral növekvő önállóságot, nem kényszerül erre.

Az érzelmi zsarolás, amivel szeretteinket „meg akarjuk tartani”, pusztító, súlyosan roncsoló fegyver. Azt is tönkreteszi, aki alkalmazza, és azt is károsítja, akivel szemben bevetik.

Vigyázat, a maga esetében — amikor tényleg úgy látszik, egy megkésett kamaszkori szabadságküzdelemről is szó van — már egy kapcsolata áldozatul esett, de ez a helyzet, ami a családban kialakult, végképp rabul ejtheti!

Leánygyermekek esetében az apák szoktak gyakrabban elégedetlenek lenni minden valóságos baráttal, udvarlóval (miközben valami elképzelt kapcsolatot pártfogolnak, amelyik nem fenyeget azzal, hogy meg is valósul). Ha az anyák részéről nyilvánul meg ez a kamasz- és ifjúkorban már túlzott, féltékeny, másokat kizáró kötődés, akkor a helyzet mindig bonyolultabb és nehezebb.

Mi lehet a megoldás?

Nem jó, hogy altatókat és nyugtátokat kapkod be, nem jó, hogy nem tudják tisztázni a valóságos helyzetet (amibe mindig beletartozik az is, hogy az ifjú embereknek meg kell adni a próbálkozás és a tévedés lehetőségét). A vargabetűk az élethez tartoznak, nem lehet egyből megtalálni a „tökéletes” (ilyen nincs is!), illetve a jó megoldást (ilyen viszont van).

Azt kell mondanom, hogy édesanyja, a család és a maga érdekében nem szabadna engednie édesanyja érzelmi zsarolásának, viszont meg kellene keresniük – akár közösen, akár külön-külön – azt a szakembert, azokat a szakembereket (családsegítőket, pszichológusokat, orvosokat), akik segíthetnek a kialakult nehéz helyzetben.
Méghozzá sürgősen – valamennyiük érdekében.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/25. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images