A zt szoktam mondani, a gyermekkor életünk vé­géig tart. Kísérnek minket a jó pillanatok, a szülői szeretet, a nagyszülői kényeztetés, a tanárok hite és bizalma, hogy a nehéz helyzetben is helytállunk. Meg sajnos jönnek velünk a nehéz részek is: a generációkon keresztül átadott rossz minták, a gonosz mondatok, amelyeket gyerekként kaptunk, és amelyek mélyen beégtek. 

Jó esetben ezekből az élményekből (mindegyikből) hajtóerő lesz. A „csak azért is megmutatom” rakétája, meg a „ha ő hitt bennem, nekem is hinnem kell magamban” motorja. 

Más esetben a gyerekkori rossz tapasztalatok olyan sötét árnyékot vetnek, hogy életünk végéig sem tudunk kiverekedni alóluk. Csak akkor, ha segítséget kérünk, vagy ha olyan bizalmas, megtartó kapcsolataink lesznek, amikben őszintén tudunk beszélni, és amikben nemcsak meghallgatnak minket, de meg is erősítenek.

Ilyenkor átéljük a világegyetem örök körforgását, és megtapasztaljuk, hogy a kapcsolatokban nemcsak sérülünk, de gyógyulunk is. Ha jól tudunk másokhoz kapcsolódni, akkor megállíthatunk negatív folyamatokat és elindíthatunk jó köröket. Olyanokat, amelyek egészséges, önazonos, magabiztos gyerekeket (és később felnőtteket) eredményeznek. 

Abban bízom, hogy erre mindenkinek esélye van. Mind kapunk lehetőséget arra, hogy olyan életünk legyen, amiben jól lehetünk, és mind adunk esélyt a gyerekeknek – nemcsak szülőként vagy nagyszülőként, nagy­néniként vagy más rokonként, hanem egyszerű felnőttként. Olyan felnőttként, aki jól tud kapcsolódni, aki megerősítő, kíváncsi, játékos és érzelmileg elérhető. Aki tiszteletben tartja a gyerek szükségleteit, és aki soha, de soha nem bántja őt. 

Gyereknap alkalmából én nem színes lufikat és mókás programokat kívánok a gyerekeknek, hanem ilyen felnőtteket. Olyan családtagokat, pedagógusokat, edzőket és járókelőket, akik jól szeretik őket, valódi figyelemmel tudnak fordulni hozzájuk, és akik begyújtják majd azokat a rakétákat, amelyek keresztülrepítik őket egy szép és tartalmas életen.