Finom japán teát kortyolunk, a napfény átjárja a nappalit. Veres András – jóginevén Omkára – interjúkötetet ad a kezembe, és dedikálja. Egykori tanítványa, a televíziós Acél Anna készítette vele. Egy elszakadt pilótanapló a címe, és a repülőgép-kapitány néz szembe róla, olyan fizimiskával, akárha egy amerikai filmből lépett volna ki. A könyv alcíme: New Yorktól a keleti bölcsekig. És Veres András élete valóban kettős. Az első szakasz a repülésről, a gyorsaságról, a száguldásról szól. A második pedig a lelassulásról, a nyugalomról, a megvilágosodás útjáról.
– És mindkettő a fegyelemről – mondja mosolyogva.
Legyél egyben!
Erre van szükség, hogy biztonságban letegyen valaki egy hatalmas utasszállítót a kifutó betonjára, és ez kell ahhoz is, hogy a jógán és a meditáción keresztül eljusson egy magasabb tudati szintre, ahol megtapasztalhatja az univerzum mindent átjáró nyugalmát.
András üzletembereknek is sokszor mesél az életéről és a jógáról. Mi több, egyszer még egy korábbi amerikai nagykövet is eljárt hozzá, hogy megismerhesse a jóga mibenlétét. De mit lehet mondani erről a mindig rohanó, az életből nagyokat harapó figuráknak?
– Üzletembereknek csak annyit: „Mi a jobb? Naponta egy órát gyakorolni, vagy huszonnégy órában halottnak lenni?” – mondja. – Az ember természeti lény, és ha nem használja azokat a funkcióit, amik a testéhez tartoznak, akkor azok elsatnyulnak. Ráadásul az elméjét is túlpörgeti, többet követel tőle, mint amennyire az igazán képes. Így pedig jó esélye van annak, hogy esetleg rövidebb lesz az élete, és nem minőségi módon éli le. Ehhez kell a megfelelő testgyakorlás, a relaxáció, energizálás a helyes légzéssel és táplálkozással, a pozitív gondolkodás és a meditáció. Így lesz életereje mosolyogni, örülni, szeretkezni, kirándulni… Ha pozitív az életszemlélete, az üzlet is jobban fog menni. De nem csak üzletembereknek érdemes meditálniuk kicsit, hanem bárkinek. Mi például az interneten minden hajnalban tartunk teljesen ingyenes meditációt. 5.30-tól 5.50-ig bárki bekapcsolódhat – eddig több mint tizenháromezren vettek részt rajta.
Irány az ég!
Egy tizenöt éves fiú 1968-ban megpróbálja kordában tartani az energiáit. Az ötvenes-hatvanas években felnőni nem volt valami egyszerű. András a szüleivel egy szuterénben él. Szerényen, de boldogan. Sok az élmény, a játék, a szülők szabadnak nevelik a fiukat. Ő pedig lejár reggelente a sportuszodába, de mindig leköti a figyelmét a folyópart.
– A Margit hídnál szálltam le a villamosról – meséli. – Figyeltem a sirályokat, ahogy repülnek. Csodáltam, mennyire kecses jószágok. Leejtettem nekik egy-egy kiflidarabot, és figyeltem, ahogy lecsapnak rájuk. Arra gondoltam: Nem lehetne, hogy helyet cseréljünk? Hogy én repüljek, és mások dobálják a kiflit nekem?
Lehetett. Mert bár a régi rendszer akkori évei valóban szegénységben teltek, azt például biztosította, hogy ha valaki repülni akart, az MHSZ – a Magyar Honvédelmi Szövetség – berkein belül megtehette. Egy kétkilós kenyér áráért, azaz öt forintért. A Góbé vitorlázógépet Rubik Ernő tervezte, és a tizenöt éves fiú egyszer csak felemelkedik vele a Farkashegyi repülőtér füves kifutójáról, és egyedül szeli az eget.
– Még jogosítványom sem volt, de már repülhettem – emlékszik vissza András. – Megtapasztalhattam a végtelen szabadságot: hogy mindhárom dimenzióban szárnyalhatok. A repülés értékrendet, közösséget adott, és kikényszerítette a fegyelmet is. Amilyen gyerek voltam, rám is fért – nevet. – Lekötötte minden energiámat. Vezess vitorlázógépet vagy széles törzsű utasszállítót, amivel kontinenseket, óceánokat szelsz át – a repülés mindig is veszélyes üzem marad.
Nem volt kérdés, hogy a továbbtanulás is a repüléshez kötődik majd. András a nyíregyházi pilótaképző főiskolán huszonkét évesen már oktató. És mindennel repül: permetez, műtrágyát szór, de aztán beveszik a műrepülő-kötelékbe is. Látják rajta, hogy tele van ambícióval, így gyorsan lépked előre az égi ranglétrán. És aztán jön a Malév. Először Tu–134-eseken elsőtisztként, közeli európai célpontokra repül. Aztán, kemény vizsga után, már kapitányként, mind messzebbre. Érkeznek az amerikai gyártmányú, modern gépek. Veres András élete pedig csupa kaland: a Malév leghosszabb repülőútja, kényszerleszállás, vagy éppen bombariadó miatti pánikszerű visszafordulás. Meg persze a repülés összes kiváltsága. Nemcsak a régi, önmagába zárt rendszerben kellemes dolog Párizsba járni, de később is előfordul, hogy Thaiföldön, Pattayán kell maradni egy hétig, mert olcsóbb kifizetni a személyzet szállását, mint hazajönni Budapestre, és újra kirepülni… András egyik legdrámaibb kalandja is egzotikus helyszínhez kötődik: a 2004-es Indiai-óceáni cunamit a Maldív-szigeteken éli át. Tizenkét méteres vízoszlopról szólnak a riasztások, de a központi szigeten, a repülőtér környékén a legnagyobb a túlélés esélye. András ott vészeli át a katasztrófát – az átcsapó hullámok az utasszállítókat is megtáncoltatták.
Jön a jóga
Mind ez idáig úgy tűnhet, Veres András kapitány élete maga a beteljesült vágyak véget nem érő sorozata. Nem így van.
– Egy darabig azt hiszi az ember, hogy halhatatlan – mondja. – Ha kell, hajnalban repül, ha kell, éjszaka. Önmagával nem törődik, a testét elhanyagolja, rosszul táplálkozik, és néha lecsusszan pár pohár ital. Van, aki ezt jól bírja. Én nem tartoztam közéjük. Úgyhogy harmincéves koromra már műtőasztalon feküdtem. Belső vérzésem lett, tönkrement az emésztőrendszerem. Persze kiderült, hogy a műtét nem sikerült, és akkor az ember hirtelen elkezd azon morfondírozni, hogy nem kapitány úrnak szólítják, hanem úgy, hogy „ketteske”. És mikor látod, hogy az „egyeskét” éppen viszik ki egy dobozban, akkor elkezdenek benned gondolatok ébredezni az élet értelméről… Korábban úgy képzeltem, beállítok a főorvos úrhoz egy Napóleon konyakkal meg egy vastag borítékkal, és megveszem az egészségemet. De megmondták, hogy nincs az a pénz – egyszerűen változtatnom kell. Végtelenül hálás is vagyok emiatt.
