A Gallup piac- és közvélemény-kutató cég globális felmérései alapján készülő World Happiness Reportot, azaz az egész világra kiterjedő boldogságjelentést először 2012-ben adták ki, és azóta minden évben megjelent, kivéve – nem tudni, miért – 2014-et. A jelentés alapján a tizenkét alkalomból háromszor a dánok bizonyultak a legboldogabbnak, egyszer a norvégok, egyszer a svájciak, és hétszer a finnek.
Meglepő lehet, hogy sorozatos első helyezésük magukat a finneket tölti el a legkevésbé örömmel. Ahogy Risto Penttilä egykori finn parlamenti képviselő megfogalmazta: „Ha Finnország a legjobb, amit a világ nyújtani tud, akkor nagy bajban vagyunk.” Maguk a finnek nem is tartják magukat különösebben boldognak. A The New York Timesnak a finn lakosság körében végzett (nem reprezentatív) felmérése arra az eredményre jutott, hogy a finnek nem boldognak, hanem éppen ellenkezőleg, „meglehetősen rosszkedvűnek”, „elég komornak” mondják magukat, olyanoknak, akik „kerülik a fölösleges
mosolygást”.
A boldogság vajon mi?
És úgy tűnik, a finnek helyes önértékeléssel rendelkeznek, amint azt a mentális egészséget vizsgáló kutatási adatok is alátámasztják. Az Our World in Data oldal felmérései szerint a finnek az Európai Unió negyedik legdepressziósabb népe, és világviszonylatban is előkelő helyen szerepelnek. Finnországban a leggyakrabban felírt gyógyszertípus az antipszichotikum. Más országokhoz képest sokan halnak meg kábítószer-túladagolásban, egyedül Észtország és Litvánia előzi meg őket az EU-ban. A finnek a családi költségvetésből szemmel láthatóan nagy összegeket költenek alkoholra, és az alkohol okozta halálozási ráta is kimagasló az uniós adatokkal összehasonlítva. Öngyilkosság tekintetében a finnek nagyot javítottak: a kilencvenes évekhez képest az életüknek önkezükkel véget vetők aránya a felére esett vissza, de Lettország és Litvánia mögött még így is harmadikok az Európai Unióban. Ha pedig a gyilkosságok számát nézzük, a finnek negyedikek, megint csak a lettek, litvánok és észtek mögött. Ha valóban ez lenne a legjobb, amit a világ nyújtani tud, akkor tényleg nagy bajban vagyunk.
De nem ez az. Vagy legalábbis nem ezt mérik. A helyzet ugyanis az, hogy a világ boldogságjelentésében a mentális egészség mutatóit nem veszik figyelembe. És hogy akkor mit vizsgálnak? A megkérdezetteknek a saját életüket kell értékelniük egy nullától tízig terjedő skálán – az úgynevezett Cantril-létrán –, és a kutatók ezt kiegészítik az országra vonatkozó gazdasági, egészségügyi és jóléti statisztikai adatokkal. A válaszadóknak olyan típusú kérdésekre kell felelniük, mint hogy „Elterjedt gyakorlat-e a korrupció a kormányzatban, vagy sem?”, „Elterjedt gyakorlat-e a korrupció az üzleti életben, vagy sem?”, „Nyújtott adományt valamilyen jótékonysági szervezetnek az elmúlt hónapban?”, illetve „Mennyire elégedett azzal a mértékkel, amennyire szabadságában áll eldönteni, mit kezdjen az életével?”.
Nem érdektelen kérdések ezek, de úgy érzem, meggyőzően lehetne érvelni amellett, hogy egy nép boldogságszintjének megállapításához a lelki és mentális állapotát is figyelembe kellene venni. Meg is tették ezt a London School of Economics jóllétprogramjának munkatársai, Richard Layard és kollégái – és a boldogságtérkép alaposan átrendeződött. Úgy találták, a boldogság tekintetében „a nyugati társadalmakban a mentális betegség fontosabb faktor, mint a jövedelem, a munkalehetőségek vagy a fizikai betegség… A fizikai egészség a világ minden országában fontos tényező. De nincs olyan ország, ahol fontosabb lenne, mint a pszichés egészség.”
Család és barátság
Ez vajon akkor azt jelenti, hogy a World Happiness Report értéktelen, és ki kell dobnunk az ablakon? Korántsem. Csakhogy véleményem szerint – amit a kérdés szakértőitől tettem magamévá – nem „boldogság”-, hanem „elégedettség”-indexnek kellene nevezni, és akkor mindjárt a helyére kerülne minden. Mert a kérdések valóban nem a személyes boldogságot, ami egyébként akár percről percre változhat, hanem az élettel való általános elégedettséget mérik. A kutatás egyik fő agytrösztje és a jelentés első szerzője, John Helliwell szerint két külön dologról van szó. A személyes boldogság rövid távú, pillanatnyi érzés, azzal ők nem foglalkoznak. A hosszú távú boldogság, azaz az élettel való elégedettség az, ami őket érdekli. (Azt továbbra sem értem, hogy például a krónikus depresszióra miként lehet életelégedettséget nem befolyásoló tényezőként tekinteni, de biztos van rá valami épeszű magyarázat.) Tudományos vizsgálódásaik során hat olyan nagyobb területet találtak, amely szoros összefüggést mutat a hosszabb távú elégedettségérzéssel. Mind közül a legfontosabbak a családi, baráti és társas kapcsolatok, van-e, lehet-e valakire számítani bánatban vagy örömben. Fontossági sorrendben ezt követi a bizalom a kormányban és az üzleti életben, bár ez a mutató csak harmadannyira lényeges, mint a szociális kapcsolatok. A korrupció érzékelt mértékétől nem sokkal lemaradva következik az, mennyire érzi magát valaki szabadnak a döntéseiben, mennyire van lehetősége úgy irányítani az életét, ahogyan szeretné. A fontossági sorrendben csak negyedik a jövedelem, ami mindössze tíz százalékban járul hozzá a boldogsághoz.
Ez azért nem annyira meglepő, mert amíg valakinek nincs elég pénze a megélhetésre, addig nagyon boldogtalan, de kutatások bizonyították, hogy amint a szükségleteit biztosítva érzi, a növekvő anyagi jólét egyre kisebb mértékben járul hozzá a boldogságához. A következő tényező a nagylelkűség és a jótékonykodás, ezek nyolc százalékban befolyásolják a boldogságérzést, és némileg meglepő módon a ható tényezők közül utolsó helyre került az egészség, illetve a várható élettartam, ami mindössze másfél százalékos korrelációt mutat.
Eltérő trendek
Az egész felmérés nem azért született – amivé egyébként vált –, hogy az emberek elkezdjék egymással összehasonlítgatni magukat, ez ugyanis köztudottan a boldogtalanság egyik legbiztosabb forrása, hanem azért, hogy a döntéshozók figyelmét felhívják az emberi élet és boldogság egy teljesebb szemléletére. Mint ahogy arról a Nők Lapjában is írtunk, Bhutánban például már nem bruttó hazai termékben (GDP) mérik a polgárok jóllétét, hanem GNH-ben, azaz bruttó nemzeti boldogságban, amit másképp számítanak ki, mint a most taglalt jelentés teszi. Az anyagi javak mellett – amelyek, ha hihetünk a jelentésnek, csak tíz százalékban járulnak hozzá a boldogsághoz – egyéb tényezők figyelembevétele abszolút indokoltnak tűnik. Annál is inkább, mert az idei boldogságjelentésből bizakodásra okot adó, de aggasztó trendek is kibontakoztak.
Aggodalomra ad okot, hogy Magyarország öt helyet rontva az 51.-ről az 56.-ra csúszott vissza a 143-as listán. Szomszédaink közül mindenki megelőz minket, Ukrajnát kivéve, amely 105. a listán, érthető módon. Az viszont örömre adhat okot, hogy fiataljaink jóval boldogabbnak érzik magukat; a harminc év alattiak 36.-ként végeztek a listán, ezzel olyan országok fiataljait előzték meg, mint Olaszország (41.), Németország (47.), Franciaország (48.), Spanyolország (55.), valamint az Egyesült Államok (62.). Aggasztó viszont, hogy a hatvan évnél idősebbek ennél jóval boldogtalanabbnak érzik magukat, Magyarország a 70. helyet foglalja el a listán, Vietnám és Malajzia között.
Szemben a közép- és kelet-európai országokban tapasztalható trenddel, ahol a fiatalok lényegesen boldogabbak, mint az idősek, a nyugati országokban, de különösen az angol anyanyelvű országokban ez éppen fordítva van: a fiatalok sokkal boldogtalanabbnak érzik magukat, mint az idősek. Vajon miért értékelik a nyugati fiatalok – Portugáliát kivéve – egyöntetűen negatívabbnak az életüket, mint az idősebbek? Komoly kérdés ez, meg sem próbálunk rá válaszolni. Azt viszont leszögezhetjük, hogy a World Happiness Report arra mindenképpen jó, hogy informálja a kormányokat a világban zajló trendekről, hogy eldönthessék, milyen irányba érdemes országuk hajóját fordítani.
