A képre kattintva galéria nyílik!
Három hónap alatt három új munkahelyet próbáltam ki. Főzés, séta, uszoda. Mi a közös ezekben a tevékenységekben? Mindegyiket az a sérült fiatalokkal és gyerekekkel foglalkozó szociális intézmény szervezi, ahol önkénteskedem. Mint a legutóbbi képzésen megtudtuk, a szervezet egykor abban a reményben kezdett külföldi önkénteseket foglalkoztatni, hogy idegen kultúrákat, szokásokat mutathassanak meg azoknak a klienseknek, akiknek kevés lehetőségük van világot látni, és a hétköznapjaikban nem gyakran találkoznak különböző nemzetiségű emberekkel.
Hogy a kulturális sokszínűséget tudatosítsa, a portugál önkéntes társam néhány hete úgy döntött, hogy összeállít egy portugál menüt. Az egyik munkahelyünk egy farm, ahol a kinti feladatokon, a zöldségszedésen, a rendelések összeállításán és a kerti munkákon kívül az ebéd elkészítése is feladat. Méghozzá az egész stáb részére kell főzni! Így ezen a különleges napon portugál vezénylet alatt láttunk neki a krumplipucolásnak. A sérült fiatalok nem jegyezték meg a fogások nevét („Bacalhau à Brás” és „Ervilhas com ovos escalfados”), viszont a hal és a krumpli annyira ízlett nekik, hogy végül szinte mindenki kiürítette a tányérját. Az afrikai önkéntes elkérte a receptet, az olasz kollégák pedig csak annyit kérdeztek, mikor készül ismét portugál ebéd.
A másik programot, az úgynevezett „sétát” az egyik fogyatékos emberek napközije vezeti. A csoportos séták előtt a munkatársak elmagyaráznak, megtanítanak bizonyos fogalmakat és szabályokat a húszas-harmincas éveikben járó, értelmi sérült fiataloknak. Ki a gyalogos? Az út, a járda melyik részén szabad közlekedni? Hogyan kell átkelni a másik oldalra? Mit tehet az ember, ha elveszett, és nem talál haza? A kirándulásokat közösen szervezik. Együtt nézik meg az interneten az útvonalat és a buszmenetrendet. Aztán a megbeszélt időpontban találkoznak. Kezdődhet a kaland! A túrák során gyakran megpihennek egy-egy kávézóban. Itt is az a cél, hogy önállóan rendeljenek, majd a tízórai után kifizessék az elfogyasztott italt és péksüteményt. Ezalatt az idő alatt, míg az elméletet átültetik a gyakorlatba és új élményekkel gazdagodnak, egymással és a munkatársakkal is szorosabb kapcsolatot alakítanak ki. A kirándulást követő foglalkozáson pedig visszaemlékeznek, mi mindent láttak, és a kollégák segítségével leírják a naplójukba.
Az uszodában viszont nem fiatal felnőtteknek, hanem nyolc-tíz év körüli gyerekeknek tartunk foglalkozást. Viselkedési zavaroktól az autizmusig, többféle probléma felmerül a csoportban. Ami azonban biztos, hogy a víz egytől egyig nyugtató, ellazító hatással van a kicsikre. Valaki olyan ügyesen úszik egyik faltól a másikig, akár egy halacska (látásproblémái ellenére is), más beéri a lebegéssel, míg egyes kislányoknak az is nagy lépés, hogy bemerészkednek a vízbe. Jelenlétünk és támogatásunk a „szárazföldön” is fontos. Megérkezéskor az átöltözésben kell segítenünk, a vízből kimászva pedig a zuhanyozás, a hajszárítás és a felöltözés levezénylésében. A gyerekek önállósági szintje is eltérő, de mindegyiküknél az a cél, hogy a lehető legkevesebb beavatkozással, ők végezzék el a feladatokat. Az egyik (talán hiperaktív) kisfiú például olyan ügyes, hogy rendszerint egyedül vonul be az öltözőfülkébe, és a levetett ruhadarabokat büszkén, hangos „Signorina!” felkiáltással nyújtja ki nekem.
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi Itáliai Napló-bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
Fotók: a szerző sajátjai
