Hányadik könyved jelent meg most?
A huszonegyedik, tizenöt év alatt. Ez a mesekönyv most különösen közel áll a szívemhez, mert ebben az én gyerekkoromból, meg a gyerekeiméből is szerepel egy-két dolog. Például az augusztusi csillagles, vagy a kis piros masnis arany csengő, amivel az angyalka csengetett nálunk karácsonykor.
Miről szólnak a könyveid?
Olyan népi ölbeli játékokat gyűjtöttem össze, amelyek nagy része a mai szülők szívéhez is közel áll, talán mert nekik is mondogatta, dúdolta az anyukájuk vagy a nagymamájuk. Szerintem részben e miatt az érzelmi töltet miatt lettek sikeresek a könyveim, hiszen szívmelengető emlékeket idéznek fel. Kállai Nagy Krisztina illusztrációi igazán kedvesek, ráadásul mindegyik könyvben szerepel egy manó is, akit keresgélni lehet.
Hogyan indult nálad ez az egész?
Vidám gyerekkorra emlékszem, két testvérrel. Az esti éneklés elmaradhatatlan volt, anyukám a Sárga csikó, csengő rajta kezdetű dalt énekelte a legszívesebben, a nagymamám pedig a Száraz tónak nedves partján kezdetűt. Nem kifejezetten altató, de nagyon szerettük. Apukám újságíróként dolgozott, de szépen zongorázott. Anyukám tanár, de szívesen lett volna énekes. Az íráshoz, a könyvekhez többen is kötődtünk a családban. Dédapám könyvkötészetet tanult az árvaházban, később írógép-kereskedő lett. Nagypapám újságíró volt, nagymamám pedig könyvrecenziókat írt. Az írógép hangja, a zakatolás meg a pici csengetés kedves a szívemnek, mi is sokat pötyögtünk apukám gépén a testvéreimmel. Amikor ősszel Janikovszky Éva-díjat kaptam (a felnőtt és felnövekvő nemzedék együttélésének helyzeteit hitelesen, humánusan bemutató alkotók díja – a szerk.), örömmel láttam, hogy egy kis bronz írógép testesíti meg a díjat. Ki is tettem az íróasztalomra megerősítésképpen.
Milyen út vezetett idáig?
Tulajdonképpen az történt, hogy én egy kicsit gyerek maradtam. Ötévesen már arról ábrándoztam, hogy hamar férjhez megyek, és születik három gyerekünk. Tudom, szinte minden kisgyerek így van ezzel, de én aztán így is maradtam. Tényleg korán alapítottunk családot, épp hogy elvégeztem az angol szakot. Huszonhárom éves koromban született a nagyfiam, aztán lett egy lányunk és még egy fiunk, pont, mint annak idején a saját családomban. Harmincévesen már háromgyerekes anyuka voltam, és az ő gyerekkorukban folytathattam, amit alig valamivel korábban hagytam abba. Úgy éreztem, jaj, de szeretek gyurmázni, legózni, játszótérre járni, babakocsit tologatni! Mindig is gyerekek között éreztem magam a legjobban. A saját gyerekeimmel aztán rengeteget mondókáztam. És amikor elkezdtem ilyesféle könyvek után kutatni a boltokban, rájöttem, hogy amit keresek, az nem létezik. Vagy pedagógusoknak szóló szakmai kiadványt találtam, vagy olyan könyvet, amelynek a képi világával nem tudtam azonosulni. Így születtek az azóta is egyedülálló tematikájú első könyveim. Ekkor már három éve baba-mama foglalkozásokat tartottam, kísérleteztem a módszertannal, még más néven. Tizenöt éve, a könyv megjelenésétől már a mai néven folytattam, kizárólag népi anyagból merítve. A Kerekítő azóta hét országban, kétszázhetven helyszínen, huszonegy könyvvel, háromféle képzéssel és háromféle baba-mama foglalkozással van jelen a családok életében.
Úgy hallottam, az egyik első foglalkozásod elég kalandos körülmények között indult.
A legkisebb gyerekem első ovis napja volt, és tízkor kezdődött a szent­endrei művelődési házban a foglalkozás, nekem pedig délre vissza kellett érnem az oviba. Akkoriban még az jelentette a marketinget, hogy plakátokat ragasztgattunk ki, és a foglalkozás előtt még megálltam a kocsival valahol, hogy celluxszal kitegyek egy plakátot egy oszlopra, de nekimentem a padkának, és durrdefektet kaptam. Mit csináljak, amikor mindjárt kezdődik a foglalkozás? A művelődési házig még elgurultam valahogy, ott kiszálltam, és megszólítottam egy szembejövő férfit. Elmondtam neki, hogy óriási segítség lenne, ha kicserélné a kerekemet, és aztán beadná a kocsikulcsot a portára, mert engem most várnak a babák és a mamák. Ő pedig megtette nekem ezt a hatalmas szívességet.
Miért fontosak az ölbeli játékok?
Digitalizáció ide, rohanó élet oda, egy pár hónapos baba most is pont ugyanúgy viselkedik, mint bármelyik másik korban, úgyhogy nagyon hálás dolog, amivel foglalkozom, és mindig ugyanolyan fontos marad. Már az őseink is ösztönösen mondókáztak. A tematikában a mindennapok tevékenységei és az énhatárok jelentek meg. A napszakok, az időjárás, a táplálkozás, a közlekedés, a használati eszközök és az, hogy meddig tart a testem, és honnantól kezdődik a világ. Aztán hogy ezt például az arcon ilyen szépen lehet részletezni, hogy „Sűrű erdő, tiszta mező, pillogója, szuszogója, tátogója”, annak már irodalmi értéke is van. De a kicsiknek igazából nem is a tartalom a legfontosabb, hanem a kapcsolatteremtés. A pedagógia ezt úgy mondja, hogy bizalomépítő játék. Ezek az ölbeli játékok az érzelmi biztonságot, a korai biztonságos kötődést segítik anya és baba között. Ha a kicsi megtapasztalja ezt a meghitt hangulatot, intimitást, akkor azt viszi magával, az egy életen át elkíséri. Tudjuk, hogy minden későbbi kapcsolódás alapja a gondozó-baba kapcsolódásának minősége. És az is fontos, hogy a piciknek szóló népi játékok és a baba fejlődési szintje között mindig harmónia volt. Például amikor épp elkezdte a hasra fordulást, akkor azt segítették egy olyan mondókával, amelynek a végén egy játékos mozdulattal átfordították a babát. „Szántsunk, vessünk, boronáljunk, / Tejesfazekat borogassunk!” Nem mentek elébe a fejlődésnek, csak megtámogatták az életkori sajátosságokat, fejlődési szakaszokat, miközben az elsődleges cél továbbra is a kapcsolódás, a baba megnevettetése maradt.