Az osztálytársak suta emlékversei kedvesek, de a tanítóim, tanáraim bejegyzése mind üzenet, életre szóló. És a soraik nyomán megjelentek ők maguk. Emlékszem arcukra, gesztusaikra, még a ruháikra is. Bejöttek az osztályba, felálltunk, köszöntünk, és Ida néni, az első tanítóm döcögő járásával, fáslival körbetekert, fájós lábaival, lódenkabátját a székére dobva fáradtan intett, üljetek le. Nehéz sorsáról csak a bejegyzése árulkodik: „Ha az életben boldog akarsz lenni, tanulj meg tűrni és szenvedni. Megemlékezésül, Ida tanító néni”.
Összeszorított szájú, hallgatag, ­fiatal nőre emlékszem. S arra is, hogy szerettem, és bizalmat éreztem iránta. Milyen sorsot rejthet a bejegyzése, nem tudom. Ma már az igazságát volt időm megtapasztalni. „Erzsikém! Erőket rejt a szenvedések vára! Szeretettel, Lajtos Piroska nevelő”.
Forgatom a lapokat. Nem emlékszem, hogy mit tanított, de élesen előttem van rövidre nyírt, barna haja, tiszta arca, messze néző szeme. Mély és vidám volt a hangja. Az akkori kislány számára volt benne valami titokzatos. Vajon milyen ember lehet Júlia néni, amikor kilép, és becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját…? Ezt írta: „Erzsikém! »Önmagunkkal harcolni a legnehezebb harc, önmagunkat legyőzni a legszebb győzelem.« Szeretettel, Bánkuti Júlia tanár”.
Jobbra dőlő, régies írás, látni, beosztotta a sorokat, hogy rendben, szépen elférjenek. Ilyen volt. Kívül is, belül is rend és megbízhatóság vette körül. Övé a leghosszabb bejegyzés, Széchenyit idézte: „Erzsikém! »Az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthetett meg, s azzal béelégedni s lassankint, többet szerezni iparkodik.« Szeretettel, Gelencsér tanár néni”.
Csorinak neveztük Csordás tanár urat. Dehogy urat, bácsit mondtunk a kis falusi iskolában, ahol időnként úgy dörgött a hangja, amikor a nagyra nőtt, kémiához süket, készületlen fiúkat kizavarta az osztályból, hogy mindenütt hallottuk. Pedig jókedvű volt, és melegszívű, s egy perc múlva már megbocsátott. Vörösmarty sorait­ ajándékozta: „»Szólj, gondolj, tégy jót s minden szó, gondolat és tett / Tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád.« Szeretettel, tanárod, Csordás Tibor”.