A főorvosi irodába bekopog anyukájával egy hároméves kislány, megmutatja a pörgős szoknyáját. A falon a hála piros mézeskalács szíve, rangos hazai díj plakettje. Bélbolyhok pásztázó elektromikroszkópos képe, japán tusrajzon vágtató lovak. Laptopok, cuccok, zöld műtősruha. A falon kollégák aláírása, egy képen a nagy sebésznemzedék fotói.

Ez tisztességes szakma, ugye?
Agresszív szakma. A világháború borzalmas embermalma dobta meg a fejlődést. Azóta újabb és újabb technológiák jönnek. Mára kívülállónak fogalma sincs, mi folyik a műtőben. A politika se lát bele a dolgokba, döntésekkel dobálózik.
A sebész se érti?
Nincs olyan, hogy sebészet, egymillió applikációra, részterületre bomlott.
Hát a gyereksebészet?
Ebben a versenyfutásban a szegény országok leszakadnak. Ahol jólét van, ott van technológia, ám nem születik elég gyerek, nincs esetszám. Ahol meg rengeteg a gyerek, ott nem is álmodnak a felső harmadban hozzáférhető eszközökről. Épp ezért, bár anyagilag nem éri meg, óriási segélyakciókat szerveznek, hogy a centrum szaktudását bővítsék. Tipikus eset a fejénél összenőtt bangladesi ikerpár nemzetközi műtétje: velük az ottani egészségügyben semmi se történt volna.
Ilyen őrült fejlődéssel hogy lehet tartani a lépést?
A titok egy pohár sör. Németországi, franciaországi tanulmányaim során szerzett barátaim intézetvezető specialisták világszerte. Leülünk, és elmesélik a friss tapasztalatokat. Ez a személyes háló kész konferencia. Például megtudom, hogy New York-i iskolákban végzett szűrővizsgálatokból kiderült: sok gyerek él koszorúér-rendellenességgel panaszmentesen. Eddig az volt a protokoll, hogy ilyesmivel bárkit rögtön műteni…
Ha a sebész lehúzza a műtőskesztyűt, megy pecázni?
Se éjjele, se nappala. Ezt tapintatosan úgy nevezik, határozatlan idejű elfoglaltság. Fiatal koromban természetes volt egyetemi gyakorlat után bennmaradni, amíg csak kell. Ebbe később sok család rokkant bele, hisz gyakorlatilag nincs mese, mindig előnyt élvez a kórház. Ma az orvosnak készülő fiatalokat nem a tudásszerzés legjobb módszerei érdeklik, hanem hogy hogyan lehet magánéletük.
Nem lehet?
A sebészet harci sport. A műtét alatt fokozott jelenlétbe merülsz, az idődimenzió megszűnik, nincs múlt, minimális a jövő. Brutálisan sok múlik az egyes döntéseken, a koncentráción.­ Ez művészet. A saját szűk területemhez csak én értek, én vagyok a saját munkaerkölcsi ellenőröm. Rám állíthatsz egy rendőrt, de fogalma sem lesz, mit művelek.
Így lesz a sebészből szamuráj?
Itt nincs félig odaszánt élet. A leendő sebészt nem pusztán felpakolják a futószalagra nyersen, mint a téglát, majd kiégetik, és végül beépül a falba. Inkább olyan ez, mint mikor a keleti szerzetes veszi a vándortarisznyát, és keres egy mestert, akitől tanulhat. Ha pedig megszerezte a tudást, továbbáll.
Mibe fáj egy jó sebész?
Nincs piaci ára, megfizethetetlen. Szorultságban lévő embert licitáltatni erkölcstelen. E tekintetben a szakma alig változott. Csak a technológia szárnyal. A mai Excel-táblázatos, vizsgáztató, bizottságos világ ezt nehezen érti meg.
Nem sokkoló műtőközelben felnőni?
Csak a King Kong-film sokkolt, mikor a majom egy dinóval harcolt… Édesapám orvos volt, édesanyám az idegsebészeten dolgozott, gyerekként én is ott lábatlankodtam. Mindketten részletesen elmagyaráztak mindent. Az igazi sokk az egyetemen ért, mikor kiderült, a pácienst kegyességi vagy lustasági okokból rendszeresen átverik. Gyógyítani nem mindig lehet, de a méltóságot mindig meg kell őrizni.
Orvos apa orvos fia?
Ha a matektanárom megadja az ötöst, talán építész lennék. Gondoltam, orvosira úgysem vesznek fel… De bekerültem. Jó, ha a családból van valaki az ostromlott vár falain belül. Apám halálával én lettem az egészségügyi tanácsadó. Innen mégis jobban belelátok.