Biztosan mindenki megkapta valakitől az életben legalább egyszer, hogy amit csinál, az pótcselekvés, és az sem kizárt, hogy belőlünk is bukott már ki kéretlenül ez a megjegyzés. Hamar ítélkező társadalomban élünk, és pótcselekvést kiáltani „ideális” eszköz erre. Könnyű rásütni ezt a tulajdonképpen pszichológiai diagnózist bárkire, aki hosszabb-rövidebb ideig, kibillenve az egyensúlyából, szinte látványosan túlzásba visz valamit. Ha jobban belegondolunk, kettős üzenetet hordoz már maga a kifejezés is. Benne van valaminek a hiánya, de a cselekvőképesség is, tehát már az is jogos kérdés, mennyire pozitív, illetve negatív fogalom a pótcselekvés. A válaszokat Póta-Salgó Réka coachcsal, mentálhigiénés szakemberrel keressük.

– Valóban, magában a kifejezésben benne van az akció, de a tehetetlenség is – kezdi szakértőnk. – Csinálunk valamit, de nem azt, amire valójában szükségünk lenne. Késztetést érzünk, de nem azt csináljuk, amire késztetésünk van. Izgalmas kérdés, miért nem. Lehet, hogy azért, mert belső konfliktusban állunk önmagunkkal, két ellentétes késztetést érzünk, így sosem „nyerhet” az egyik. Ennél azonban gyakoribb, hogy nem is tudjuk, mi az, amit csinálni szeretnénk, csak érezzük, hogy valami kell, valami nem stimmel, de mindez nem válik tudatossá.
Mindenki életében jelentkeznek hiányok, ezek tarthatnak rövidebb vagy hosszabb ideig. Bizonyos hiányokkal együtt lehet élni, vannak olyanok is, amelyeket be lehet tölteni, de persze akadnak, amelyek alaposan kibillentik az embert az egyensúlyából, és megváltoztatják a működését.
– Ilyenkor megtörténhet az is, hogy a hiánnyal valaki nem tud megküzdeni, egyszerűen elfekszik, passzívvá, magatehetetlenné válik – folytatja a szakértő –, míg a pótcselekvés aktív tevékenység. A leggyakoribb a túlzásba vitt vásárlás, munka, evés, sportolás, a tisztaságmánia, de akár az ezotériába való menekülés is. Minden olyan tevékenység, amelyről lerí a kívülállók számára is, hogy nem a normál keretek közt zajlik. Önmagában nem rossz ez a cselekvés, hiszen egy ideig ez jelenti a megküzdési, túlélési stratégiánkat a nehézségekkel, traumákkal szemben. Ha azonban egyre több kell belőle, időben elhúzódó, napi rutinná váló dolog lesz, már nem érezzük tőle jobban magunkat, és nem tudjuk, miért csináljuk, akkor az már semmiképp sem pozitív előjelű pótcselekvés. A pótcselekvés nem kóros, de valahol rokon a kényszerességgel, és előszobája lehet a különböző függőségeknek is, így ugyanúgy igaz rá, hogy nem az a kérdés, mennyit gyakoroljuk, hanem hogy ez mennyire ássa alá az életminőségünket. A pótcselekvés jó lehet arra, hogy a negatív érzéseket valahogy kibírjuk, de ha elkezdünk alárendelni mindent, munkahelyet, párkapcsolatot, barátokat veszítünk el miatta, valami fontos dolog rovására megy, akkor az már probléma.

Jó és rossz pótcselekvés

András tizenévesen kábítószerfüggő volt. Óriási lelkierővel átküzdötte magát a fizikai leszokás brutális hetein,­ majd lelki függőségét a hosszútávfutásban vezette le. Éveken keresztül büszke volt magára, hogy egyedül le tudott szokni a drogokról, de közben egyre többet futott, ez határozta meg a mindennapjait. Kellett néhány év (és néhány sérülés), hogy rájöjjön, terapeutára van szüksége ahhoz, hogy végérvényesen legyőzze a lelkében tomboló vihart, amit már a sport sem tudott csitítani. Ez meglehetősen tipikus történet.
Szakértőnk szerint tulajdonképpen csupán játék a szavakkal, hogy negatívan vagy pozitívan gondolkozunk-e a pótcselekvésről.
– Van, hogy valamit nem tudunk megtenni, de találunk helyette valami értelmes tevékenységet, így hasznossá tesszük a pótcselekvést – magyarázza. – Ha például egyedülállók vagyunk, és részt veszünk az állatmentők munkájában. Vagy monoton munkát végzünk, nem tudjuk a sikert megélni, ezért választunk egy hobbit, amiben pozitív visszajelzéseket kapunk. Ezek jófajta kompenzációk. A pótcselekvések egy része azonban nem megoldás hosszú távon. Ha úgy érezzük, hiába csináljuk, sosincs vége, nem hoz megoldást, akkor csak úgy vethetünk véget neki, ha megkeressük a késztetés valódi okát, és dolgozunk rajta. Hiányaink­ sokszor a gyerekkorból erednek. Társas igényeink, illetve az a vágyunk, hogy elismerjék teljesítményünket, már kiskorban is sérülhetnek. De a hajszoltság, a menekülés, a betöltetlen hiányok mögött akár transzgenerációs okok is húzódhatnak, és mivel ezt nem tudatosítjuk, állandóan keressük, mivel kompenzálhatnánk.