A költöztetőcég vezetője írt, hogy változtak a dolgok, csak egy embert tud küldeni, a sofőrt. Pedig kettőről volt szó, ketten kell hogy levigyék a másodikról a sublótot, a vitrint, a szekrényeket. Nagyon sajnálja, magyarázkodik, engem meg kiver a víz, hogy ezt a sok cuccot márpedig holnap reggel szállítani kell, nem tudunk várni a következő hétvégéig. A másik fickó kiesett, így mondta, kiesett, és az utolsó pillanatban nem tud helyette senkit keríteni. Hümmögtem, aztán annyiban maradtunk, hogy megpróbálok én találni valakit. Körbeküldtem az üzenetet a barátaimnak, ismerőseimnek, az első válasz a színházi körökben mozgó barátnőmtől jött, „csupa derékfájós negyvenes férfi vesz körül”. Pár óra levelezgetés, ismerősök ismerőseinek felkutatása után végül rátaláltam Ádámra. Tizenhét éves, erős, mint egy bika, a hétfője szabad, és jól jön neki a pluszpénz. Egy pár száz fős településről érkezik Budapestre, amikor mondom neki, hogy találkozzunk a Széll Kálmán téren, a szavamba vág, hogy ő most jön életében először Budapestre, még sosem járt erre, fogalma sincs, mi az a négyes-hatos.
Hétfő reggel kimentem a Nyugatiba Ádámot várni, aztán együtt utaztunk a szekrényekkel, ládákkal, dobozokkal teli lakásba. Ádám ámult. A villamos ablakából figyelt mindent, amikor a Duna fölött, a Margit hídon át haladtunk, mosolygott.
Eszembe jutott a nap, amikor én jöttem először Budapestre. A Keletibe érkeztünk Melindával, tizenhét évesen, vakáció volt, nagy meleg, a hátizsákunk alatt izzadt a hátunk. Az érkezésünk után még egy jó ideig a bejárat melletti szürke kövön ültünk, bámultunk bele a városba, néztük az őrült forgatagot. Imádtam a zajt, a nyüzsgést, a lüktetést. Akkoriban úgy voltam, mint a városiak, akik vidékre mennek, csak pont fordítva. Nem a zöldövezetet, hanem a betont, nem a csendet és a nyugalmat, hanem az autódudálást és a sok embert szerettem. Ekkor ettem életemben először gyümölcslevest.