Nemcsak engem feszítenek fontos kérdések az óriáspandával kapcsolatban. Az online keresők tele vannak a viselkedésüket firtató bejegyzésekkel: „Miért olyan buták a pandák?”, vagy „Hogy nem haltak még ki a pandák?”. Persze nem is buták, a kihalással pedig nem viccelünk, de tény, hogy elképesztően mókás dolgokat csinálnak – lássuk, miért.
A medvék jól tudnak fára mászni, vagy nem?
Kedvenc videóim azok, amikor egy nagy, pufók panda lezuhan egy fa tetejéről, aztán egykedvűen továbbcammog. Miért? Miért mászik fel egy olyan ágra, amely nem bírja el a százkilós testét? Milyen állat az ilyen, amelyik ennyire járatlan a természet egyszerű törvényeiben? (vékony ág + nagy panda = RECCS).
Okkal feltételezhetnénk, hogy mivel az óriáspanda medve (latin neve Ursus melanoleuca, azaz fekete-fehér medve), jónak kell lennie a fára mászásban. Igaz, a pandák teste nem éppen mászásra termett, nagy fejük és rövid végtagjaik miatt kicsit olyanok, mint a corgik.
Egyes szakemberek azzal indokolják a pandák vicces zuhanásait, hogy egyszerűen csak játszanak, és az esés teljesen természetes számukra.
Már kölyökként is esnek, sőt, anyjuk is gyakran esik velük együtt – ez a viselkedés a tudósok szerint hozzájárul a kölykök fejlődéséhez.
Az IFL Science által hivatkozott kutatás szerint a pandák alapvetően jó fára mászók, csak nem minden példány. A Georgia Műszaki Intézet és a kínai Chengdu Óriáspanda Tenyésztési Kutatóbázis kutatói bébi pandákat vizsgáltak, hogy felmérjék a faj mászóképességét.
A projekt lényege, hogy megtudják, a pandák alkalmasak-e a természetbe való visszatelepítésre. Ennek során több területet is vizsgálnak a mászáson kívül: az egyensúlyt, az energiafelhasználást, a hőszabályozást és a rágási sebességet. A kutatók rájöttek, hogy azok a bébik, amelyek képesek voltak megmászni egy fatörzset, egy szokatlan trükköt vetettek be: a fejüket használták, szó szerint. A fiatal egyedek mászási képességei között nagy eltéréseket találtak, de úgy tűnt, hogy azok,
akik sikeresek voltak, a fejüket extra végtagként használták, hogy segítsék a kapaszkodást.
„Azzal, hogy a fejüket és a nyakukat használják a rúd megragadására, képesek sikeresen felmászni, ami nem hasonlít egyetlen más fajra sem, amelyet valaha láttam. Az egyetlen más állat, amely a fejét használja a mászáshoz, az erszényesek kicsinyei, akik születésükkor bemásznak az anyjuk erszényébe” – mondta Andrew Schulz, a Georgia Műszaki Intézet munkatársa.
Össze-vissza gurulnak
A tudósok több okot is találtak arra, hogy miért közlekednek a pandák gurulva. Először is, mert lusták. Miért gyalogolnának, ha használhatják a gravitációt és legurulhatnak a dombokon? Hajlamosak hosszú ideig ülni és heverészni, és egyesek szerint ettől az izmaik „elalszanak”. Mikor egy jószág végre rászánja magát, hogy megmozduljon, már nehezére eshet a járás.
A pandák testalkata is hozzájárul ügyetlenségükhöz, mivel kerek testük és rövid végtagjaik miatt könnyen kibillenhetnek az egyensúlyukból és gurulhatnak. Egy másik lehetséges ok, amiért a pandák ügyetlenül mozognak, a szemük. A vadonban, a sűrű bambuszerdőkben csak a közeli tárgyakat látják, ezért egyes tudósok úgy vélik, hogy a látásuk nagyon korlátozottan fejlődhetett ki.
A tudósok azt is megfigyelték, hogy a pandák a gurulást valóban élvezik, ahogy a macskák a karmolást, a kutyák pedig a szaglászást.
Az élőhelyüktől függetlenül úgy tűnik, a pandák – fiatalok és idősek egyaránt – imádják a botladozást és a tántorgást.
Lustaságnak álcázott folyamatos zabálás
Ha a panda mackótársaira gondolunk, olyan képek villannak be, hogy a jegesmedve zsákmányt les a jégtáblák között, a barnamedve pedig sebes folyású patakban lazacot halászik. Hősünk azonban egy helyben ül és bambuszt rágcsál – akár napi tizenkilenc órában. Ez aztán a luxusélet!
Egyébként pont ez – a bambusz – az oka annak, hogy ilyen sok időt kell táplálkozással töltenie. Rejtély, hogy a panda, amely a húsevők bélrendszerével rendelkezik, miért éppen a rostos, tápanyagszegény bambuszt fogyasztja előszeretettel. Bár a pandák számos módon alkalmazkodtak a bambuszevéshez (ilyen például a megnagyobbodott állkapocs a rágáshoz és egy extra „hüvelykujj” a növény megtartásához), nincs olyan hosszú emésztőrendszerük, mint a legtöbb növényevő állatnak.
Valójában
a pandák bélrendszere alkalmatlan a bambusz megemésztésére, ezért rengeteget kell enniük belőle, hogy kielégítsék táplálékszükségletüket: naponta 22-44 kilót
(saját testsúlyuk kb. 40%-át).
A legújabb kutatások szerint csak azért képesek megbirkózni ezzel az alacsony minőségű táplálkozással, mert rendkívül lassú az anyagcseréjük, ami megmagyarázza, miért fáznak mindig, miért viszonylag inaktívak, és miért vannak testméretükhöz képest viszonylag kis szerveik.
De akkor miért a bambusz?
Megan Owen, a San Diego-i állatkert természetvédelmi szakértője szerint a bambuszevés lehetséges evolúciós magyarázata: a konkurencia hiánya. Amikor a pandák körülbelül hárommillió évvel ezelőtt leváltak a medvék vonaláról, az ízletes és tápláló ételek, mint a hús, a gyümölcsök és a diófélék nehezen voltak beszerezhetők, míg a bambusz széles ökológiai rést jelentett.
Így két lehetőség volt: komoly erőfeszítéseket tenni a jó tápanyag megszerzéséért, vagy a bambusz akkor még kimeríthetetlennek tűnő készletét majszolni.
A vadonban a pandák átlagosan csak 88,3 métert tesznek meg óránként.
Alacsony anyagcseréjük miatt életük minden területén minimalizálniuk kell az energiafelhasználást, így a könnyen hozzáférhető táplálék elfogyasztása jól illeszkedik ebbe a tervbe.
A vadon élő pandák egyébként korántsem olyan lusták, mint amilyennek gondolnánk őket. Őshonos élőhelyükön meredek hegyoldalakon mozognak felfelé és lefelé: a fiatal egyedek szétszélednek az anyjuk élőhelyéről, és a virágzást követő bambuszpusztulásra reagálva több mérföldes túrákra is vállalkoznak a hegyeken át, friss növény után kutatva. Szóval az óriáspandák valójában nem lusták, csak kényelmesek.
Tényleg olyan cukik a pandák?
Az óriáspandák összességében szelídek, és gyakran lehajtják a fejüket vagy elülső mancsaikkal árnyékolják az arcukat, hogy megpróbálják elrejteni magukat, amikor először találkoznak emberrel. (Hát nem édik?) Ritkán támadnak emberekre vagy más állatokra, inkább megpróbálják elkerülni a konfliktust. Sérülékeny kölykeiket azonban szenvedélyesen védelmezik, és időnként dühkitöréssel reagálnak, ha úgy érzik, hogy a látogatók túlságosan közelről figyelik kölykeiket.
A közösségi médiából áradó fotók, amelyeken mosolygó gondozók – pandaszitterek! – ölelgetik a pandabébiket, azt sugallják, hogy az óriáspandák tökéletes háziállatok. De ez ne tévesszen meg bennünket: ők medvék, és agresszívnak vannak teremtve.
Fogaik és karmaik jól fejlettek, végtagjaik és állkapcsuk izomzata pedig megfelelő ahhoz, hogy komoly károkat okozzanak.
Bár a legtöbb gondozó imádja az állatokat, nincsenek olyan illúzióik, hogy érzéseik viszonzásra találnak.
Az általános vélekedés az, hogy a pandák átmeneti és erősen feltételes kapcsolatot alakíthatnak ki az emberrel, és ennek a kapcsolatnak mindenekelőtt a táplálkozáshoz van közük. Alapvetően, aki ételt ad nekik, az egy kis időre megkapja a figyelmüket.
A vadonban magányosan élő pandáknak még egymással sincsenek tartalmas, tartós kapcsolataik. „Az egyetlen idő, amit fajtársaikkal töltenek, az a csecsemőkor, majd később a párzás” – mutatott rá Rebecca Snyder, az Oklahoma Városi Állatkert és Botanikus Kert természetvédelmi és tudományos kurátora. A pandacsaládok nem élnek együtt, és minden példánynak van egy jól körülhatárolt területe.
Az élőhelyen belüli béke fenntartásának titka a terület szagjelzésekkel történő felosztása. Az óriáspandák mirigyváladékot hagynak a facsonkokon és a talajon. Ezek az állatok jobban szeretik az egyedüllét szabadságát, a párzási időszakban kevesebb mint egy hónapot töltenek együtt párjukkal.
Egy panda bambuszt eszik a chongqingi állatkertben, Kínában 2024. február 16-án (Fotó: Costfoto/NurPhoto/Getty Images)
Még a szexhez is túl bénák
A fogságban élő pandáknak komoly kihívást jelenthet a szaporodás. A hímek pénisze aránytalanul kicsi, a nőstények nagyon ritkán tüzelnek, és a hímek nem tudják ösztönösen, hogyan kell párosodni. Vegyük például Hsing-Hsinget és Ling-Linget, akik a Smithsonian Nemzeti Állatkert dédelgetett pandapárja voltak.
Szegény Hsing-Hsing többször elbukott Ling-Ling megtermékenyítésére tett korai kísérletei során – ami, tekintve, hogy a nőstény fülével, csuklójával és lábával próbált párosodni, nem meglepő.
Egy Kínából az edinburgh-i állatkertnek kölcsönadott páros annyira ügyetlen volt, hogy az állatkerti gondozónak egy hosszú rúddal kellett a medvék közé nyúlnia, és félretolni a nőstény farkát az útból, hogy végre rájöjjenek szegény jószágok, hogyan tudnak sikeresen párosodni.
Kína fő pandatenyésztő és kutatóközpontjának gondozói egy időben annyira frusztráltak voltak a faj szaporításának sikertelensége miatt, hogy úgy döntöttek,
megmutatják az egyik párzó párnak azt a videót, amelyen a pandák a vadonban szexelnek. És ez működött!
A pandapornó hatására az addig érdektelen páros közösült, kétszer is.
Most, hogy jót nevettünk szegény pandák hálószobatitkain, fordítsuk komolyra a szót. A vadon élő példányok esetében szó sincs az előbb említett bénáskodásról. A vadonban a hím pandák tavasszal a hegygerincek mentén csoportosulnak, és a hímeket látogató, tüzelő nőstények áradata tartja intenzíven a párzási tevékenységet.
Ezt nehéz utánozni az állatkerti példányoknál. A legtöbb állatkertben a hím általában el van szigetelve a nősténytől az ivarzás napjáig, és amikor elérkezik a pillanat, egyikük sincs arra szocializálva, hogy tudja, mit kellene tennie.
Nagyon kevesen maradtak
Nincs olyan bizonyíték, amely alátámasztaná, hogy az óriáspandáknak a természetes élőhelyükön bármilyen problémájuk lenne a szaporodással. Csökkenő számuknak tehát inkább ahhoz van köze, hogy az ember elfoglalja a kevés megmaradt bambuszerdőt.
A WWF (Természetvédelmi Világalap) adatai szerint már csak 1864 óriáspanda él a vadonban.
Világszerte több mint hatszáz példány él fogságban, nagy részük Kínában, ahol sikeresnek mondható szaporítási tevékenységet végeznek az utóbbi évtizedekben. A kínai hatóságok szerint az óriáspandák már nem számítanak veszélyeztetett fajnak. A faj most már csak sebezhetőnek számít. Drukkoljunk, hogy hosszú távon sikerüljön megmenteni ezeket jópofa, szőrös puffancsokat!
Kiemelt kép: Óriáspanda a chongqingi állatkertben, Kínában 2024. február 24-én (Fotó: Costfoto/NurPhoto/Getty Images)
