Aki jelenleg jár játszótérre (és mindenki más, aki még emlékszik a hinta mellett töltött évekre), tudja, hogy ott csoda dolgokat látni a szülői túlféltés mintázataiból. Anyukák kezükből védőteret képezve állnak napi másfél órát a gyerek alatt a mászóka tövében, a homokozóban árgus szemmel lesik, nem akarja-e valaki elvenni a piros műanyag lapátot. Senkit nem ítélek el emiatt, egy időben magam is élen jártam ezekben.
„Nem teszlek fel a tetejére. Odáig mászhatsz fel, amit még elérsz!” – mondta az apuka a fiának pár centire tőlünk, a mászófal mellett állva. Abban a pillanatban megvilágosodtam. Miért emelgetem én itt a gyereket, majd kapok szívbajt minden pillanatban, ha túl magasra tör? Milyen igaz! Akkor menjen fel, ha legalább az alsó fokra fel tudja küzdeni magát.
Azóta is próbálom ezt nem elfelejteni, hogy nem kell túl hamar túl magasra segíteni. Biztassuk, de másszon egyedül. Kérdezzük ki, de írja meg ő a leckét. Tanítsuk meg színezni, ragasztani, ollóval vágni, de aztán készítse el egyedül a beadandót. Annyira egyszerűnek tűnik, amikor vasárnap lefekvés előtt szól a gyerek, hogy elfelejtett egy fogalmazást (a hónapban harmadszor), hogy lediktáljuk neki, aztán irány az ágy, de a szakemberek szerint több a rossz ebben, mint a késői ágyba kerülés. Próbálom nem elfelejteni ezt vasárnap esténként.

A Pygmalion-effektusról és a gyerekek helyett mindent megoldó szülőkről Almási Kitti véleményét az 56. oldalon olvashatják.