Egy neves kortárs galéria kiállítóterében találkozunk, és Andrea a fotózás kedvéért rögtön elvonul átöltözni. Majd elmeséli, hogy a ruhát, amelyet visel, divattervező húga készítette a Lelkiismeret-furdalás című képéhez. A díszítés az egyik vállánál az agyat, a másiknál a szívet jelképezi, a dilemma pedig, hogy egy-egy döntésnél melyikre hallgasson. Nincs rá bevált receptje.

Mire képes Frida szemöldöke?

Fajgerné Dudás Andrea Júlia kifejezetten ezen a néven szeretett volna festőművésszé válni, már így diplomázott a Képzőművészeti Egyetemen. Számára szép a „-né” szócska, szép az az összetartozás, amit kifejez.
Tizenhat évesen döntötte el, hogy művészettel foglalkozik majd, és ekkortájt találkozott későbbi férjével is. Egészen addig – szülői mintára – üzletasszonynak készült, aztán megismerte Frida Kahlo munkásságát. A teste változásaival foglalkozó lányt megragadta az a szabadság, ahogy a mexikói festőnő önmagához viszonyult. Arra gondolt, hogy ha ezt az önelfogadást ő is meg tudná fogalmazni festmények formájában, akkor az üzenete könnyen elérhetne bárkihez.
– Rájöttem, hogy a festményeken keresztül szeretnék kommunikálni arról, hogy bár én kövér lány vagyok, jól érzem magam a bőrömben. Fitt vagyok, nem akadályoz a testem – emlékszik vissza. – Egy rövid ideig próbáltam beállni a sorba, és hasonlítani a kétezres évek elején divatos csontsovány lányokhoz, de épp ekkor sodort össze az élet a későbbi férjemmel. Ő folyamatosan arról biztosított, hogy jó vagyok így, ezért innentől teljesen kizártam a társadalmi elvárásokat. Arra az elhatározásra, hogy a képeimen a saját testemet fogom ábrázolni, az egyetemi anatómiaórákon jutottam. Egyrészt nagyon zavart a hivatásos modellek kiszolgáltatottsága, másrészt a gondolataim megfogalmazásához ez a legalkalmasabb „alapanyagom”.
A testpozitivitás mozgalmát legalább tíz évvel megelőzte ez az ötlet, de a festőművész úgy véli, a hízás addig elfogadható, amíg az egészségnek nem árt. Ő rendszeresen jár szűrésekre, mert azt alkati szerencsének tartja, hogy ezzel a testsúllyal negyven­évesen nincs egészségügyi problémája.
– Tudok futni a gyerekeim után, ha nem jó a lift, felmegyek a barátnőmhöz a tizedikre, cipelem a szánkót, spárgázom, átúsztam a Balatont, de a gyertyaállásom már nem a régi. Gyakran biciklizünk a Mátrában, az néha döcögősen megy, úgyhogy hamarosan változtatnom kell, hogy problémamentesen még negyven évig élhessek. Fajgerné S-es méret azért sosem lesz.

„Én nem súrolok”

Andrea két kislány anyukája és a kortárs magyar képzőművészet egyik legizgalmasabb, elismert alakja. Festeni akkor tud, ha a gyerekei óvodában vagy iskolában vannak, a délután pedig csak róluk szól, teljesen más női figyelmet kíván, mint amikor a vászon előtt állhat.
– Egy férfi festőművésznek általában nem kell ily módon megállítania, beosztania az időt – magyarázza. – Nekem viszont muszáj volt megtanulnom öt-tíz perc alatt átállni egyik lelkiállapotból a másikba, beleereszkedni az elmélyült koncentrációba, vagy épp kijönni belőle.­ ­Művészanyák egymás között is beszélgettünk erről, például tudom, hogy egy barátnőm a játszótéren fejben jegyzeteli az ötleteit.
Az egyik kedvenc gondolatom Anditól, hogy egy jó családi beszélgetésért vagy játékért bármikor lemond a meleg vacsoráról.
– Nem az a legfontosabb, hogy megfeleljek egy elvárásnak, hanem hogy úgy éljek, ahogy szeretnék – szögezi le. – Vannak takarítónőim, kisgyerekes anyukák, számukra a gyereknevelés mellett ez esély a pénzkeresetre, nekem pedig segítség. Én nem súrolok. Vagy játszom a lányaimmal, vagy alkotok. Néha főzök, de a férjemnek sem akarok megfelelni, csak magamnak.