Rebecca Makkai a Lenne pár kérdésem című regény szerzője, mely több hétig szerepelt a New York Times sikerlistáján, és számos év végi toplistára is felkerült. Az előző, Négy betű című könyvét Pulitzer-díjra. jelölték. Makkai az írás mellett a Northwestern Egyetemen és a Nevadai Egyetemen tanít, illetve művészeti igazgatója a StoryStudio Chicagónak. Jelenleg Chicagóban és Vermontban él. Apja Makkai Ádám kétszeres Kossuth-díjas magyar költő, nyelvész, műfordító, aki 1956-ban emigrált az USA-ba, de a rendszerváltás után hazatért, Budapesten hunyt el 2020-ban. Apai nagyanyja Ignácz Rózsa, a múlt század egyik ismert magyar színésznője, írója.

A Lenne pár kérdésem egy elit bentlakásos középiskola campusán játszódik, ide tér vissza az egykori tanítvány, Bodie Kane, mint vendégoktató. Feltörő emlékei közül kimagaslik egy feldolgozatlan tragédia:

negyedik iskolai évük végén meggyilkolták korábbi szobatársát, a gyönyörű és tehetséges Thalia Keith-t.

Az állítólagos gyilkos azóta rács mögött ül, de tényleg ő az elkövető? Mi történt azon a felszabadult és végzetesnek bizonyuló éjszakán? Bodie végül felszívja magát, és eldönti, felgöngyölíti a rejtélyt, és megpróbál igazságot szolgáltatni egy hibásan elítélt embernek…

Régen mondtam könyvre, hogy letehetetlen, de erre muszáj. A pörgős cselekmény mögött felvetett kérdések és gondolatok pedig még hosszú ideig foglalkoztatják az embert, nehéz elszakadni a könyv világától, hatásától.
Ahogy a könyv szerzőjétől, Rebecca Makkaitól is, épp ezért többször is Zoomoltunk, mire ez az interjú megíródott. Közvetlen, őszinte, nagyon sokat nevet, és szívesen szúr be magyar kifejezéseket a leveleibe éppúgy, mint a beszélgetésbe. Asztalán ott a magyar kártya, irodája falán egy régi Unicum-poszter.

Regényed beszélője folyamatosan egy másik személyhez intézi a mondatait, egy olyan szereplőhöz, aki csak mások narrációján, visszaemlékezésein keresztül jelenik meg a történetben – nem kap saját hangot. Olvasás közben gyakran el is feledkezünk róla, és összerázkódunk: úgy érezzünk, a számonkérés, a feltett kérdések igazából hozzánk, olvasókhoz szólnak. Szándékos volt ez a részedről? 
Igen, már a cím esetében eldöntöttem, hogy szeretnék élni ezzel a trükkel, bár tudtam, hogy nem minden fordításban fog átjönni. (A könyv eredeti címe I have some questions for you, szó szerint „lenne pár kérdésem hozzád”. A magyar címadásból a you/hozzád elmaradt – a szerk.) A „you” ebben a kontextusban ugyanúgy működik, mint amikor a boltban, az utcán azt halljuk, hogy anya, vagy hölgyem – anyaként, nőként felkapjuk a fejünk, még akkor is ha nem nekünk szóltak. Az olvasó, amikor leveszi a könyvet a polcról, még nem tudja, kire vonatkozik pontosan ez a névmás. Szándékos a részemről ez az átjárhatóság, erősíti azt a gondolatot, hogy így vagy úgy, de mindannyian a rendszer részei vagyunk, cinkosok a voyeurizmusban, de a félrenézésben is, részei vagyunk az igazságügyi szisztémánknak. 

Sokak szerint a Lenne pár kérdésem a kirekesztettség története. Két világ mezsgyéjén egyensúlyozva, a magyar emigránsoktól nyüzsgő otthon és amerikai kortársak között mozogva mennyire érezted magad kívülállónak gyerekként?
Ugye, olykor minden tinédzser kívülállónak érzi magát egy kicsit. Mi a külvárosban laktunk, így nem ismertem senkit, akinek a családjában bevándorlók voltak. Emlékszem, egyszer átjött egy barátnőm, akit megkínáltam kacsazsíros kenyérrel (ezt Rebecca magyarul mondja, kiváló kiejtéssel – a szerk.), és ő megdöbbenve nézett rám, hogy mi ez? Apám amellett, hogy bevándorló volt, költőként, nyelvészként még nagyon furcsa is volt, afféle csodabogár. De tényleg azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a maga sajátságos oka, hogy kívülállónak érezze magát egy-egy pontján az életének.  

Lázadtál ez ellen? Nem mondtad, hogy te köszönöd szépen, nem kérsz több kacsazsíros kenyeret, miért nem tudtok ti is sajtos makarónit enni, mint minden normális család? 

Ó, nem, soha nem mondanék le a kacsazsíros kenyérről, életem végéig minden egyes nap meg tudnám enni!

Nem, lázadni sosem lázadtam, ha valami esetleg zavart volna, inkább nem vettem róla tudomást. És amint egyetemre kerültem, elkezdett erősen foglalkoztatni a magyar nyelv. Ez egybeesett azzal, amikor már végre hazautazhattunk Magyarországra, látogathattuk az ottani rokonokat. Inkább manapság lázadozom amiatt, hogy – bár körülöttem mindenki magyarul beszélt, anyám, aki nyelvész volt, pillanatok alatt megtanult magyarul, egészen elképesztő módon – hozzám senki nem beszélt direktben magyarul, velem mindenki az angolt szerette volna gyakorolni. Ezért sosem tudtam rendesen megtanulni a nyelvet, mai napig tanulom, megértek szinte mindent, de a nyelvtan, az borzalmasan nehéz… A lázadásom abban nyilvánul meg, hogy nem adom fel a tanulást! 

És édesapád? Ő mennyire tudott beilleszkedni az amerikai társadalomba? 
Apám határozottan kívülálló volt itt. Az esküvőm napján megkérdezte tőlem, hogy amerikainak tartom-e magam, és – bár nem mondta ki, de látszott rajta –, hogy megrázta az igenlő válaszom, hogy amerikaihoz megyek feleségül. A világban mindenfelé élt, Hawaiin, Hongkongban is, de soha sehol nem érezte magát teljesen otthon. Nagyon fontos volt, hogy visszamenjen, sokat jelentett neki, és boldog vagyok én is, hogy élete utolsó éveire hazaköltözhetett Magyarországra.

Honnan jött a Lenne pár kérdésem ötlete, és mi volt a fő vezérvonal, miről akartál te írni tulajdonképpen? Mert nagyon sokféle címkét kapott a regény. Hívták detektívsztorinak, kriminek, eszmeregénynek, metoo-regénynek…
Az élet úgy hozta, hogy – mivel itt tanít a férjem – jelenleg annak a bentlakásos iskolának a campusán élek, ahová anno jártam, évekkel azelőtt, hogy a férjem ide került volna. Az irodám a lányok hálótermének épületében van, negyven tinilány lakik a folyosómon. Izgalmas környezet ez. Bár sok film, történet játszódik hasonló helyeken, azért ez még Amerikában is különlegesnek számít, nem annyira elterjedtek itt sem a bentlakásos középiskolák. Ugyanakkor nem akartam tinédzser-nézőpontból mesélni, inkább egy visszanéző felnőttéből, mert nagyon izgat az emlékezet működése: a szubjektív jellege, a kollektív emlékezet, az emlékezet hibái.

Van egy saját történetünk arról, kik vagyunk és honnan jöttünk, de lehet, hogy ez egyáltalán nem egyezik azzal, ami másokban él rólunk.

És nem akartam simán csak iskolai táncestekről írni, inkább élet-halál helyzetekről. Vonzódom a megoldatlan rejtélyekhez és a true crime-hoz, és kíváncsi is vagyok, miért van ez? Miért érdekli ez a téma különösen a nőket? Ez a két dolog állt össze ebben a mystery regényben (a mystery műfajnak nincs pontos magyar fordítása, gyakran nevezik kriminek, misztikus történetnek, detektívregénynek – a szerk.)  A metoo-rész később jött a képbe, de logikusan, mivel a metoo-történetek is a visszatekintésről szólnak: visszanézünk, és különböző narratívát látunk, ki-ki a magáét.

Rebecca Makkai: Lenne pár kérdésem, elérhető a Magnólia kiadó gondozásában

A metoo-t érintő cselekményszál kapcsán, a jelenlegi cancel culture tobzódásában érezted azt, hogy óvatosabban kell fogalmaznod? Hogy alaposan át kell rágnod magad minden egyes mondaton?  Hogy van, amit jobb, ha nem írsz le, mert esetleg valaki bántónak találja?
Ezt a fajta önellenőrzést akkor alkalmazom, amikor hasznos, szükséges. Például a Négy betűnél (a szerző Pulitzer-díjra jelölt regénye – a szerk.) több meleg férfival is elolvastattam a kéziratot. Harminc évvel ezelőtt ez még talán nem lett volna nyilvánvaló, az akkori irodalom nem érezte ennek a szükségességét. De manapság nagy viták zajlanak arról, hogy ki milyen történetet mesélhet el, óvatosnak kell lenned, hogy ne írj félrevezető vagy pontatlan dolgokat. Szerintem ez a körültekintés jobb íróvá tett engem. De ennek is megvan a határa, hisz bárki, bármilyen nevetséges részletbe beleköthet, ha minden ilyet komolyan vennénk, senki soha nem írna többet.  

Ezek szerint akkor nem olvasod a Goodreads-értékeléseket, kommenteket. 
Elolvasom a szakmai kritikákat azokon a nyelveken, amiket megértek, angolul, spanyolul, franciául, magyarul, de a Goodreadsre csak a könyv megjelenése előtt nézek rá. Ilyenkor már meg szokott jelenni néhány komment azoktól, akik megkapták a kéziratot a bemutató előtt, és ebből már valamennyire leszűrhető, milyen lesz a könyv fogadtatása. Vajon nem szúrtak-e ki valami hatalmas hibát a szövegben? Vajon mi lesz a fő beszédtéma a regény kapcsán? Ez szinte olyan, mint egy kristálygömb. De később teljesen értelmetlen a kommenteket olvasgatni, semennyire sem hasznos, lesznek, akik imádják, lesznek, akik utálják olyan okokból, amikkel te nem is értesz egyet, de különben sem lehet már változtatni rajta. 

Több mint 13 000 értékelés van csak a Lenne pár… alatt a Goodreadsen, képtelenség is lenne elolvasni. Az apró magyar nyelvterületről nézve ez elképesztő szám.
Valóban az, és sokszor eszembe jut, hogy a nagyanyám a maga korában igazán népszerű írónak számított, és milyen kevés olvasóhoz jutottak el az ő regényei az én írásaimhoz képest. Mondom ezt úgy, hogy eszembe sincs mérlegre tenni kettőnk írói teljesítményét – ez csak a két nyelv méretbeli különbségéről szól. 

Említetted egy korábbi interjúban, hogy édesapád nagy mesélő volt, gazdag volt a családi legendárium. Van olyan emblematikus történet, ami mindig eszedbe jut róla, amit sokszor elmesélt, akár az ő gyerekkorából, akár a nagymamád életéből? Íróként mennyire hasznosítod ezeket?
Igen, apám és a nagyanyám is kiváló mesélők voltak, a nagyanyám még el is játszotta a történetet, előadta őket. Hm… emblematikus történet, több is van, sokukat fel is dolgoztam a Music for Wartime („zene háborús időkre”, Magyarországon nem jelent meg – a szerk.) novelláiban. Most elsőnek egy olyan sztori ugrik be, aminek a valóságtartalma a mai napig kérdéses a számomra: túl tökéletes, hogy igaz legyen. Állítólag olyan öt-hatéves korában apa fogott egy locsolócsőt, és eláztatta a bérház összes postaládáját. Amikor megkérdezték, miért csinálta, az volt – állítólag – a válasza, hogy „mert nem akarom, hogy szerelmes leveleket írogassanak egymásnak az emberek, az annyira undorító”. Hát nem túl tökéletes ez a történet? Profi íróra vall. Gondolom, a locsolócsős része igaz…  
Apám történeteire az is jellemző volt, hogy folyton változtak. A Music for Wartime-ban van egy rövid novella, ami arról szól, hogy a háború alatt katonák lepték el a házat, ahová nagyanyám visszahúzódott a gyerekével a háború alatt. Mindent kiittak a házból, és amikor nem volt már több alkohol, az egyik katona felhajtott egy üveg tintát – nem hitte el, hogy az nem ital – majd meghalt.

Nagyanyám haláláig mesélte, hogy tintával tett el láb alól egy katonát.

Na, ez a történet apám előadásában folyton változott. Amikor nagyobbak lettünk, brutálisabb jelenetekkel is gazdagodott: többen voltak a házban, az orosz katonák erőszakoskodtak, stb. Nem tudom eldönteni, hogy ezt korábban elhallgatta előlünk, vagy később költötte hozzá. De minden történetben volt igazságmag, amit elő tudtam kaparni. 

Mi a munkamódszered? Hogyan áll össze egy-egy történet, honnan jönnek a szereplők?  
Mindig a cselekménnyel kezdem, a fő történetszálakkal, ha ezek megvannak, akkor találom ki, hogy kik lesznek azok a karakterek, akik belelépnek ebbe a zűrzavarba. Melyikük lesz a legsérülékenyebb, melyikük fog átmenni a legnagyobb változáson, kit hogyan kell megrajzolnom ahhoz, hogy a sztori működjön. Közel egy évig a fejemben tartok mindent, nagyon keveset jegyzetelek, gondolatban rakom össze a könyvet. Ez azért működik, mert így könnyebb akár félúton is nagyobb változtatásokat eszközölnöm. Például ha kezdetben az egyik szereplő táncos, majd egy hónappal később filmtörténész lesz belőle, nem kell visszamennem, és átírnom száz oldalt.  Amikor az egyik regényt szerkesztem, már a következőn gondolkodom.  Sokszor két könyvvel járok azelőtt, amit épp írok. 

Rebecca Makkai a 2023-as texasi könyvfesztiválon (Fotó: Wikipedia)

A regényedben szó esik arról, mennyit változtak a tinédzserek a kilencvenes évek óta, hogy ma már sokkal empatikusabbak, elfogadóbbak, kevesebb a bullying, a kirekesztés. Ez valóban így van, vagy csak Bodie gondolja így? 
Fontos leszögezni, hogy egy elit iskoláról írok, ahová kivételes helyzetű és képességű diákok járnak. De ezzel együtt igen, korábban úgy láttam, hogy a mai tinik körültekintőbbek, és sokkal több szó esik a bullyingról. Ugyanakkor… az idősebb lányom 16 éves, ez az a korosztály, akik a Covid miatt elvesztettek két évet a közösségi létből, pont azokat az éveket, amikor a legtöbbet tanulsz arról, hogy kell másokkal, közösségben viselkedni. És egyre inkább látom, hogy a dolgok kezdenek visszafelé menni, egyre többször látom a régifajta, bántó viselkedést. Valami sajnos elveszett, megakadt a Covid sújtotta évek alatt… 

Hogyan látod, Amerikában mennyire körvonalazódtak már az új szabályok a metoo után? Mennyire alakultak ki új fogódzók, konkrét viselkedési normák? Még mindig sok a szürke zóna?
Borzasztóan bonyolult. Magammal is viaskodom. Mert persze, egyrészről az embereket felelősségre kell vonni a súlyos múltbéli tettekért, másrészről viszont az emberek változnak, és az idők is változnak. És az Egyesült Államokban az irodalmi világban több olyan eset volt, amikor sokan úgy gondolták, hogy a dolgok túl messzire mentek. Néha hallod, hogy mit tett valaki, és azt mondod: ó, istenem, ez borzasztó, soha többé nem állok szóba vele, de máskor meg azt, hogy tessék? Mi van? Az a baj, hogy volt egy rosszul működő párkapcsolata? Udvariatlan volt másokkal? De hiszen róla mindig is tudtuk ezeket. Szóval hol van a határ? Mindannyian ezt próbáljuk megfejteni. De ha a legnagyobb változásra kellene rámutatnom… Az emberek, különösen a nők, már nagyobb támogatást kapnak, ha felszólalnak. Bizonyos környezetben (kisvárosban) még mindig ijesztő, de az interneten, ha ki mered mondani a téged ért sérelmeket, sokkal inkább meghallgatnak, mint tíz évvel ezelőtt, sokan támogatnak, nem fognak kitaszítani.

És az emberek sokkal bátrabban szólalnak meg szemtől szembe is: nem félnek elmondani, ha kényelmetlenül érzik magukat adott szituációban. 

Min dolgozol most?
Egy történelmi regényen, ami 1938-ban játszódik az Egyesült Államokban, de nagyon is az európai politikáról szól. Ez az első alkalom, hogy egy valós személy életének valós eseményeiről írok. Ez szigorú korlátok között tart, nem tudom megváltoztatni, ami történt, szép kihívás megérteni a döntések mögött álló okokat, a motivációt. Sok kutatással is jár, jól szórakozom közben. 

A folyamat során szoktál tanácsot kérni? Megvitatod, megosztod valakivel, amin dolgozol? 
Ha túl sok embernek mondom el, túl sok véleményt kapok, valaki beszélhet róla a Twitteren (X-en), és félreérthetik, hogy miről írok, vélemények, hamis elképzelések alakulhatnak ki róla, amikor még meg sem íródott. Alig pár ember, a férjem és a gyerekeim tudják általában, min dolgozok. 

Mondanál nekünk néhány írót, aki kiemelkedő hatással volt rád, a munkádra, a világképedre? 
Lenyűgöz, ha olyan írói megoldással találkozok, amiről nem gondoltam volna, hogy kivitelezhető. Például Nabokov: írt egy regényt, ami lábjegyzetekből áll (a hatvanas években megjelent Gyér világ – a szerk.). Vagy Szabó Magdától Az ajtó, aminek a 80%-a jellemrajz, és csak az utolsó oldalakon jön a cselekmény. Te jó ég, ezt hogyan csinálta? Ilyet is lehet?! A kortársak közül Julie Otsuka hatott rám nagy mértékben (Buddha a padláson című regénye 2023-ban bekerült a Nők Lapja 100 legjobb könyv kiadványának rövid listájába – a szerk.). A sodró litániái, felsorolásai… Nemrégiben készített velem egy interjút, és aközben is rádöbbentem, hogy a Lenne pár kérdésemen is érződik az ő hatása. 

A regényeidben, novelláidban, mindenhol jelent van az alkotás, a művészet, egy-egy karakter formájában, vagy akár központi témaként is. Szerinted mi a művészet szerepe ma, a gyors impulzusokra éhező, színes-szagos és felületes digitális világban? 
A művészet a társadalom kollektív álma. Amikor alszol, álmodsz, néha ezek az álmok csak visszajátszák azt, ami az életedben történik, néha fantasztikusak, de nagyon erősen kapcsolódnak ahhoz, amin éppen keresztülmész. Az álmok által így dolgozol fel valamit, megoldással ébredsz, vagy csak segítenek átvészelni az aznapi feszültséget.

A művészet pontosan így működik: nem más, mint az azt létrehozó társadalom kollektív álma. Mi miatt vagyunk stresszesek, mit kell feldolgoznunk, mik a rögeszméink?

Én ezt íróként teszem, de ugyanez vonatkozik a zenére, a képzőművészetre, a táncra. Ez vonatkozik az egyénre, de a társadalomra is, amely kifejezésre juttatja a tudatalattiban zajló folyamatokat. Elengedhetetlen a társadalom egészségéhez, hogy ez a kifejezés megtörténjen. Mi történne velünk, ha abbahagynánk az álmodást? Létfontosságú, hogy a művészet létrejöjjön, és a művészetet befogadják. 

Mennyire korrumpálja a művészetet az üzleti szempont? Ami – valljuk be – elég erősen jelen van minden művészeti ágban…
Valóban, meg tudja rontani, vannak rá példák. Az X generáció sokat beszélt a kiárusításról. Hogy nem akarod eladni magad. Nem akarod úgy megváltoztatni az alkotásaidat, hogy az ne legyen hasznos a művészetnek úgy általában, illetve a saját művészetednek. Ha olyan döntéseket hozol a piac miatt, amelyekkel nem vagy kibékülve, na, akkor a dolgok szétesnek. Én például elégedett voltam a Lenne pár… befejezésével, hogy az olvasó tudja, tudhatja, mi is történt valójában. De nem lettem volna elégedett, ha minden szálat szépen szabályosan elvarrok, esetleg happy endet is kap a sztori. Talán több könyvet adnék el, nem tudom, de nem lennék boldog tőle.

Igen, a befejezés… spoiler nélkül: szerinted is az a gyilkos, aki szerintünk?
Azt hiszem, igen. Nekem igen, ez történt. Igazából ezt nem is kell tudnom azon túl, amit Bodie, a főhős tényleg hisz, mert én mindig az ő fejében vagyok, és ő erősen hisz ebben a verzióban. És igen, így terveztem az első perctől kezdve. Megrajzoltam a cselekményt, megvolt az idővonal, a távolság, ki hova megy és mikor, így e köré tudok írni, és nem kell aggódnom emiatt. Tudod, ahogy mondtam, a realizmus érdekelt, és a való életben nagyon ritka, hogy hirtelenjében pontosan megtudjuk, mi is történt, és még ritkább, hogy egy kiszabott ítéletet felülbírálnak. Engem sokkal jobban érdekelt a realista történet, ami szívszorító, de sokkal közelebb áll ahhoz, ahogy a világ működik.

Orczy Emmától Szilvia Molnarig – magyar és magyar származású írónők, aki külföldön lettek híresek: kattints, ismerd meg őket!

Kiemelt szerzőfotó: Brett Simison

Elindult a Nők Lapja Olvasósarok nevű kortárs könyvklubunk!