• Szülőnek lenni a felnőtt élet egyik legnagyobb kihívása, a jó gyerek-szülő kapcsolat kiépítése pedig az egyik legnehezebb feladat.
• A szülők többsége a legjobbat akarja a gyerekének, mégis kimondunk néha ártó mondatokat is.
• Tippeket adunk, hogyan kerüljük el a mérgező mondatokat.

Noha aki gyereket vállal, az esetek többségében szíve minden szeretetével ott áll utódja mellett, a legjobbat akarja neki, és sokszor erőn felül is megtesz mindent azért, hogy a gyereknek jó legyen. Mégis előfordul, hogy a szülő a szándékai ellenére is tehet vagy mondhat olyasmit, ami végső soron nem a gyerek érdekét szolgálja. 

Ha szülőként olvasod ezeket a sorokat és a szívedre teszed a kezed: bizonyára neked is eszedbe jutnak olyan pillanatok, amikor valami olyasmi szaladt ki a szádon, amit megbántál, amikor túlságosan is felemelted a hangod, vagy elveszítetted a türelmedet. Ne aggódj, mert teljesen normális, hogy megtörténik ilyesmi. Nemcsak azért, mert a gyerekek kíméletlen tükröt tartanak felénk, vagy mert tényleg sokszor túlfeszítik a húrt, de azért is, mert mi sem vagyunk tökéletesek, a gyereknevelés pedig olyan munka, amibe többnyire mindenféle képzettség nélkül kerül az ember.

Hogy várhatnánk el, hogy mindig a topon legyünk ebben a szerepben?  

Ha egy gyerek szeretetteljes és elfogadó légkörben nő fel, az alkalmankénti konfliktusok és az óvatlanul elejtett bántó vagy épp igazságtalan mondatok, nem befolyásolják egészséges fejlődését. Van ugyanakkor néhány olyan mondat, ami bár ártatlannak hangzik, hosszú távon károkat okozhat. Ezek helyett érdemes valóban támogató alternatívát keresni, hogy a szülő-gyerek kapcsolat egészséges maradjon. Öt olyan jó szándékú, ám mérgező mondatot mutatunk, amit érdemes kiírtani a kommunikációból.

Mérgező mondat: „Katonadolog”

Tény, hogy a gyerekek viszonylag könnyen elpityerednek, és az is, hogy a kisebbek sokszor a környezetük reakciója alapján döntenek arról, hogy egy adott sérülést vagy konfliktust mennyire éljenek meg drámaként. Szülőként ezért sokszor zsigerből a „Semmi baj, nem történt semmi!” vagy épp a „Ne sírj, nem nagy ügy!” frázisokkal reagálunk, ha gyerekünk elesik, valaki elveszi a játékát, vagy ha kamaszunknak szól be valaki. Azonban miközben mi azt gondoljuk, hogy nem csinálunk az esetből nagy ügyet, akkor gyerekünk sem fog, ő már valószínűleg máshogy éli meg ezt:

úgy érzi, hogy elutasítják őt és az érzéseit, és végső soron az lesz a benyomása, hogy nem hallgatták meg. 

Ha egy gyerek túl sokszor hall ilyen üzenetet, fennáll a veszélye, hogy úgy érzi majd, nem oszthatja meg szüleivel fájdalmát vagy a nehéz érzéseit, és azt kezdheti el érezni, hogy nem bízhat a saját érzelmeiben, vagy teste jelzéseiben sem.

Ugyanezen okból problémás és felesleges gyereknevelési céllal arra biztatni egy gyereket, hogy hagyja abba a sírást. Nemcsak, mert a sírás nehezen szabályozható, de azért is, mert ezzel azt tanítjuk a gyereknek, hogy érzelmeink megélése nem elfogadható.

Mit mondjunk ehelyett, ha gyerekünket valamilyen kellemetlenség éri? Forduljunk hozzá szeretettel, ha kicsi, egyszerűen öleljük meg, ha pedig nagyobbacska, kérdezzük meg tőle, hogy jól van-e az esés vagy konfliktus után, és hogy tudunk-e segíteni neki, hogy jobban érezze magát. Ez azt üzeni a gyereknek, hogy érdekel minket, mi van vele, és hogy megoszthatja velünk az érzelmeit.

Mérgező mondat: „Te mindig…”/„Te soha …”

Szülőként hajlamosak vagyunk arra, hogy gyerekünk egyszeri vagy alkalmankénti nem megfelelő viselkedését általánosítsuk, és amikor épp attól durran el az agyunk, hogy totyogónk megint tönkretett egy játékot, vagy kamaszunk ismét elkésett, esetleg nem intézte el azt, amire megkértük, hajlamosak vagyunk „Te mindig…” vagy „Te soha” kezdetű fejmosást tartani neki.

Pedig az ilyen gyereknevelési általánosítások sokszor nem igazak, és még többször formálják épp a nem kívánt irányba a gyerek fejlődését és bontakozó identitását. Legközelebb, ha gyerekünk valami olyasmit csinál, ami miatt már többször letoltuk, próbáljuk megállni az ilyen általánosítást. Amikor a gyerekek ezeket az üzeneteket tőlünk, a szüleiktől hallják, elkezdenek hinni nekik, és viselkedésükben is alkalmazkodni kezdenek a címkéhez: intelmünk önmagát beteljesítő jóslattá válik.

Ahelyett, hogy általánosítással megerősítenénk a rossz viselkedést, váltsunk taktikát, és vegyük észre, amikor gyerekünk úgy viselkedik, ahogy szeretnénk.

Ha például az a problémánk, hogy sokszor durva a testvérével, vagy rendre elereszti a füle mellett, amit mondunk neki, emeljük ki és ismerjük el azokat a pillanatokat, amikor nem így viselkedik. A „Mindig ilyen undok vagy” helyett elő a „Nagyon tetszett nekem, amikor ma reggel olyan szépen beszéltél a testvéreddel” megközelítéssel.

Ragadjunk meg minden alkalmat a pozitív viselkedés megerősítésére, akár mások jelenlétében is emeljük ki, milyen büszkék vagyunk gyerekünkre egy-egy szituációban. Amikor pedig a rossz viselkedést tapasztaljuk, kijelentések, általánosítás helyett megint csak inkább kérdezzünk. Nagyobbaktól például azt, hogy „Mit kellene legközelebb másképp csinálni, hogy időben beadd a beadandód?”, kisebbeknek pedig olyasmit, hogy „Hogy segíthetek, hogy amikor mérges vagy, kicsit jobban érezd magad anélkül is, hogy a tesódat bántanád?”

Mérgező mondat: „Szomorúvá/idegessé/boldoggá tesz, amikor ezt csinálod”

Sok szülő azt hiszi, hogy empátiára tanítja a gyerekét, amikor ilyen és ehhez hasonló mondatokat használ, pedig valójában inkább azt üzeni a gyereknek, hogy ő a felelős a szülő érzelmeiért, kedélyállapotáért és a szülő saját, nehéz érzéseinek kezelésért.

Nyilvánvaló, hogy ekkora felelősség sok egy gyereknek vagy kamasznak, és az is tény, hogy az ilyen típusú perspektívaváltásra egy kisgyerek még nem elég érett, egy kamasznál pedig az életkori önközpontúság teszi nehézzé, hogy a cselekedeteiket mások érzelmei felől értse meg. Ezek a mondatok inkább azt eredményezhetik, hogy a gyerekek (attól való félelmükben, hogy a szülők miattuk fogják rosszul érezni magukat)

inkább el sem mondják, ha bántja őket valami, vagy rosszat csináltak, mert mert félnek attól, hogy felzaklatják őket. 

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy ne kellene határozott szülői határokat húzni és tartani, illetve beavatkozni, ha a gyermek átlépi azokat. Az is fontos, hogy vállaljuk fel az érzéseinket és ne csináljunk úgy, mintha nem hatna ránk gyerekünk viselkedése. De legyen azért világos, hogy a felnőttek érzelmeiért, pláne ezek kezelésért a felnőttek a felelősek.

Ahelyett, hogy azt mondanánk a gyereknek „Nagyon elszomorodtam, amikor ma csúnyán beszéltél a húgoddal” mondjuk azt, hogy „Nem engedem, hogy csúnyán beszélj a húgoddal”, és ahogy fentebb már volt róla szó:

erősítsünk meg minden ettől eltérő viselkedést!

Mérgező mondat: „Ne légy durva, öleld meg a másikat”

Szinte észre sem vesszük, olyan gyakran csináljuk: gyerekeinket millió élethelyzetben kötelezzük saját határaik lebontására. Amikor a nagy családi rendezvényeken kötelezővé tesszük az összes rokon végigpuszilását, vagy amikor egy konfliktus után arra biztatjuk a gyerekeket, hogy öleljék meg egymást, amikor még erre nincsenek készen, ártatlan szándékunkkal könnyen okozunk kárt.

Azt tanítjuk nekik, hogy a saját határaik nem számítanak, és az a legfontosabb, hogy mások kedvében járjanak.

Azt is megtanítjuk nekik, hogy hagyják figyelmen kívül testük jelzéseit, amikor egyszerűen nem esik jól nekik valakinek a közelsége. Nem nehéz pedig belátni, hogy ez egy olyan határ, amit a szülőknek tényleg érdemes lenne határozottan betartani a gyerekeikkel kapcsolatban, hiszen ez az alapja annak is, hogy később, felnőtt kapcsolataikban is képesek legyenek egészséges kereteket kialakítani.

Ahelyett ezért, hogy arra szorítanád gyereket, hogy nagy puszikat nyomjon a nagybácsi arcára, amikor ez láthatóan nem jó érzés neki, inkább biztosítsd róla őt és a szóban forgó felnőttet is, hogy a másik iránti tiszteletet úgy is ki lehet mutatni, ha az ember közben a saját jelzéseire is figyel. Azt, hogy a családi rendezvényen gyerekünk például tisztességesen köszönjön a megjelenteknek, természetesen elvárhatjuk életkorának megfelelően, ugyanakkor fontos, hogy ebben is inkább a személyes példamutatásunk hat majd, mint „Köszönj szépen!” felszólításaink.

Mérgező mondat: „Ez nem igaz!”

Biztosan előfordult már veled, hogy a gyereked egy számára nehéz érzésről/tapasztalásról számolt be neked. Például azt mondta, hogy vele soha senki nem akar játszani, vagy hogy „én vagyok a legbutább a földön”. Az embernek ilyenkor megszakad a szíve, és annyira szeretne megszabadulni ezektől a gondolatoktól, hogy egyszerűen eltagadja a gyerek érzéseit, és egy „De hát ez egyáltalán nem is igaz” megjegyzéssel reagál.

Csakhogy amikor a gyerekek elmondanak nekünk valamit, ami zavarja őket, és mi azonnal érvénytelenítjük azt, annak természetesen nem az lesz az eredménye, hogy megszűnik bennük a rossz érzés, hanem azt érzik tőle, nem hiszünk nekik, és a saját ösztöneikben vagy az adott helyzetről alkotott olvasatukban nem lehet megbízni.

Még ha butaságnak tűnik is, amit mondanak, ez az ő valóságuk, és ha mindössze annyit teszünk, hogy azt mondjuk nekik, tévednek, nem nagyon megyünk előre. A mi dolgunk egy ilyen helyzetben inkább az, hogy meghallgassuk őket. Ha gyereket nevelünk legyünk kíváncsiak, és tegyünk fel olyan kérdéseket, amelyek bennünket és őket is előrébb vihetik a nehéz érzések megértésében.

„Nem igaz!” kijelentés helyett inkább kérdezzünk: „Miért érzed így?”

Szülőként akármennyire is igyekszünk, követünk el gyereknevelési hibákat. Szerencsére egy gyerek egészséges fejlődését elsődlegesen a felé irányuló feltétlen szeretet határozza meg. Ha ez megvan, stabil alapra építkezhetünk, tudatossággal pedig napról-napra jobb, elég jó, és legfőképpen: a gyerekünk számára elég jó szülővé válhatunk!

Tudtad, hogy a mérgező szülői mondatok akár felnőttkori személyiségünkre is kihathatnak?

Kiemelt kép: Getty Images

Szeretnél találkozni a Nők Lapja újságíróival és szakértőivel? Szeretettel várunk a Példakép Díj átadóján! Jegyek már kaphatók!