Néhány hete találtam az utcánkban egy ajándékkártyát. Az egyik drogériába szólt, és sem a tulajdonos neve nem szerepelt rajta, sem az, milyen értékű. Pár nappal később a láncolat egyik üzletében vásároltam, és fizetéskor megkérdeztem a pénztárosnőt, mennyit ér a kártya. Kereken ötvenezer forint van rajta, mondta. Az rengeteg, gondoltam, és kértem, ne vonja le róla a vásárlásom összegét, inkább kifizetem a saját pénzemből.

Fiatalabb koromban biztos nagyon örültem volna ennek a kártyának, és szinte teljes lelki nyugalommal költöttem volna el a rajta található pénzt. Azt gondoltam volna, fantasztikus szerencsém van. Nem mondom, hogy ezúttal nem futott át az agyamon ez a lehetőség. De aztán rögtön jött a kérdés, hogy vajon tényleg szerencsém van, vagy ez inkább próbatétel. Megajándékozni akar a sors, vagy tesztelni? Megnyugtathatom a lelkiismeretem azzal, hogy a kártyán semmilyen információ nincs arról, kihez tartozik, vagy igenis lépéseket kell tennem, hogy ennek ellenére kiderítsem, kié? 

Végül győzött a jobbik énem, és meghirdettem néhány helyi Facebook-csoportban, hogy találtam egy ajándékkártyát, és aki megmondja a márkáját, valamint az értékét, annak visszaadom. Nem sokkal később üzenetet kaptam egy ismeretlentől, aki a márkát, az összeget és a kártya színét is meg tudta nevezni. Megnéztem az adatlapját, nemrég született kisbabája, és a segítő szakmában dolgozik. Több kétely nem volt bennem. Őszinte örömöt éreztem, amikor összefutottunk, és odaadtam neki. Az egyik kedvenc csokimat hozta köszönetképpen, azt a fajtát, amit magamnak valahogy soha nem veszek meg. Próbatétel volt? Nem kérdés. Kiálltam a próbát? Igen! Megérte? Erre csak azt tudom mondani, hogy nyugodt a lelkiismeretem, és még aznap nyertem egy melltartót egy internetes játékon. Szerintem ezt vehetem igennek.