A képre kattintva galéria nyílik!
Ha már Cataniában járunk, nem hagyhatjuk ki az Etnát! Mariann barátnőmmel két napot töltöttünk Szicíliában. Az ő ötlete volt, hogy menjünk föl a vulkánra.
Nem mondom, hogy indulás előtt nem voltak félelmeim. Hiába kirándulok sokat, nem vagyok tapasztalt hegymászó. Szervezett túrán még sosem vettem részt. Megilletődve forgattam a túraszervező cégtől kapott felszerelést, főleg a botokat, amelyekről később derült ki, milyen hasznos eszközök, alaposan megkönnyítették a dolgunkat. Meleg dzsekit, megfelelő bakancsot, zoknit, kesztyűt, sisakot is biztosítottak, így (látszatra) menetkészen vártuk azon a reggelen a túrára vállalkozó társaság többi tagját, a franciákat, akikkel egy csapatba kerültünk.
A felvonó (Funivia dell’ Etna) 2500 méterre vitt föl bennünket, majd a kisbusz további 400 méterre. Ekkor kezdődött az igazi kaland! Menetelés felfelé a központi kráterig, aztán egy másik úton vissza a felvonóhoz. Nagyjából öt órát töltöttünk a vulkánon. Pietro, szakértő vezetőnk ütemes, de nem túl gyors tempót diktált. Kisebb megállóinknál ő franciául, míg túravezető társa, Mario nekünk olaszul magyarázott. Melyik láva melyik kitörés maradványa? Hogy alakult ki a vulkán? Igaz, hogy élő, most épp mégsem veszélyes? Milyen kőzeteken lépkedünk?
Április ide vagy oda, 3300 méteren még nem olvadt el a hó. Szerencsére, mivel a hófoltokon könnyebben tudtunk haladni, mint a porhanyós lávában vagy a jeges, sziklás részeken. Lépésről lépésre követtem az előttem járó nyomát. Vakított a nap, hideg szél fújt. Felhők fölött jártunk. Körülöttünk kietlen természet. Hófoltos, puszta vulkán, mögötte a tenger kék, éggel összeolvadó vonala. Megrendítő kép. Itt nincs mellébeszélés. Se csapongó gondolatok, se multitasking, se agyalás. Figyelni kell. Ott lenni az úton fizikailag-szellemileg.
A magunkkal hozott elemózsiát a kráter pereménél fogyasztottuk el. Mario megmutatta, hogy középen csupán pára gomolyog, a mérgező füst kisebb lyukakból érkezik. Ujjaink közt szétmállott a sárgás anyag, megkapargatva a talajt sok helyütt forrónak éreztük. Ezután jött az igazi kihívás: lejutni a meredek lejtőn. Sarokkal lépni, határozottan, gyorsan. Mario instruált, de nehezen éreztem rá a technikára. Sarokkal, naná, könnyű azt mondani! Először együtt, aztán már egyedül is sikerült. Mint a Mars-járók, süllyedtünk, csúsztunk, szaladtunk lefelé a térdig érő, száraz, meleg lávában. Nem csak a gyerekek élvezték. A túra végén hiába öntöttem ki a cipőm tartalmát, a zoknimban is maradt a homokos anyagból. De nem ez az egyetlen, amit a vulkánról hazavittem. Nem tudom elfelejteni többek közt a szicíliai kis öreget, aki végig kísért az úton, és megtanított lávában járni.
Gősi Lilla
(Az élményt köszönjük az Etna Touringnak. A fotókat Malustyik Mariann fotográfus készítette.)
Kolléganőnk korábbi Itáliai Napló-bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
