Közeledik a labdarúgó-Európa-bajnokság, amelyen Magyarország is részt vesz, és egész családunkon kezd úrrá lenni a fociláz. Múlt hétvégén reggel is például azt láttam, hogy a kislányok, Johanna és Berni focis kártyákkal játszanak. 

– Ti tudtok ezzel játszani? – kérdeztem tőlük meglepetten.

– Persze – felelték egyszerre anélkül, hogy egy pillanatra is felnéztek volna a kártyáikból.

Ez nem csekély dolog, mert a focis kártyákkal a játék igazán bonyolult, nekem sosem sikerült teljes egészében megértenem. Először is össze kell állítani egy csapatot cserékkel együtt tizennégy játékosból. Aztán meg kell határozni a felállást, aminél azért nem mindegy, hogy ki hova kerül, mert az egyes játékosoknak eltérő támadó-, illetve védekezőereje van. Az külön számít, hogy kik kerülnek csatár pozícióba, mert az egyes csatárok csak bizonyos meghatározott helyekre tudják lőni a labdát, minél értékesebb egy csatár, annál többre. A kapusok viszont csak bizonyos lövéseket tudnak védeni, másokat nem, és gól akkor születik, ha a csatár tudja olyan helyre lőni, amit a kapus nem tud védeni. És ez csak a kezdet, mert külön szabályai vannak a kezdőrúgásnak, a cserének és minden másnak, ami egy focimeccsen előfordul, és amiket én teljes egészében sosem voltam képes fejben tartani. Ezért néztem csodálattal a lányaimat, akik ezt a bonyolult játékot ilyen magától értetődő egyszerűséggel játsszák. Hm, de mintha a fiúk nem így játszották volna…

– Sziasztok, lányok, hogy megy a játék? – kérdeztem erőltetett keresetlenséggel a hangomban.

– Szuperül!

– És mik a szabályok?

– Az, hogy mind a ketten húzunk egy lapot a pakli tetejéről, és akié a jóképűbb, az nyer.