Emlékek hada tolul a retinám mögé: a tizenegy éves Attila, amint hajnali fél négykor, vaksötétben tapogatózva igyekszik felhúzni magára a vizes neoprén ruhát, és berzenkedését legyőzve hősiesen beugrik a hideg, fekete vízbe. Mindezt a csapat iránti szolidaritásból és felelősségérzetből. Le a kalappal! Dórika, amint bevárja lemaradó kis társát a tó közepén, és a kísérő vitorláson is jól hallhatóan biztatja: „Attika, gyere szépen, megvárlak!” Szerettem volna összeölelgetni érte. A két Emma, a „nagylányok”, amint megkönnyebbülten rappelnek másnap délelőtt a hajó orrán: „Ott látom a Balatont. / Itt vannak a haverok. / A Pingvinekkel csapatom, / akik átússzák a Balatont. Je, ja, jó!” Lám, az előző esti mondóka mára csatakiáltássá ért. Boglárka, aki két úszás között, éjszaka tétován megmoccan mellettem a hálózsákjában: „Istenem, hogy fogok én innen kijutni?” Aztán csak kikecmereg az alvó gyerekek közül. Látom magam előtt, ahogy öles karcsapásokkal szeli a vizet. Milán, ahogy erejét megfeszítve húz Bogi oldalán, hogy minél több kilométer beleférjen abba a fél órába, ami nekik adatott. Dia, a gyógytornász, aki azonnal a hajón terem, amint Emmának begörcsöl a válla. Tibi bácsi, ahogy a nyolcvankét évével a vitorlás kormánya mögött áll egész éjszaka, és időnként állva elbóbiskol. És persze Menczinger Melinda, a Kis-Pingvin Sportegyesület alapítója, amint ragyogó mosollyal cikázik a kísérőhajók között, és ahol tud, segít. Amikor egy szusszanásnyi időben arról kérdezem, mi hajtja, így válaszol:
– Szükség van jószolgálatokra ebben a mai világban. Szemetet is szoktunk szedni a srácokkal a 18. kerületben, és évek óta rendszeresen futunk, hogy felhívjuk a figyelmet a rákszűrés fontosságára. Az idei Balaton-átúszással Drávucz Rita világ- és Európa-bajnok vízilabdázónk CMT-rendellenességgel, ideg- és izomsorvadással élő kislányának, Flórának gyűjtünk, mert nagyon sokba kerül a fejlesztése. Most egy amerikai műtét is vár rá, ami azt célozza, hogy járni tudjon, és végre kiszállhasson a kerekesszékből. Flóra egyidős a Kis-Pingvinekkel, úgy volt, hogy ma is itt lesz velünk, de pont most szóltak nekik, hogy indulhatnak a műtétre. Amíg mi úszunk, Flóra átrepül felettünk a repülőgéppel, akár egy angyal. Soha jobb motivációt!
Nincs többé akadály
Hogy miért Balaton-átúszás? És miért hosszában? Melinda elmosolyodik. Az ő ötlete volt, vallja be, aminek az az oka, hogy 2015-ben a saját bőrén tapasztalta meg, mekkora ereje lehet ennek a határaikat feszegető vállalkozásnak. Abban az évben súlyos magánéleti válságba került, és mivel lehet feldobni egy egykori vízilabdázót? Újabb heroikus teljesítménnyel. Egy barátja szervezte meg neki a kalandot, Keszthelytől Balatonakarattyáig átúszták a tavat. Sajnos az utolsó kilométereken kitört a vihar, úgyhogy maradt egy kis elégedetlenség Melindában. 2019-ben újra megpróbálta az átúszást, ezúttal tizennyolc gyerekkel. Most pedig a tizenegy–tizennégy éves vízilabdás csapat tagjai szelik a habokat. Amikor először előállt az ötlettel, látott egy kis ijedtséget a gyerekek arcán, mégsem hátráltak meg a kihívás elől. Vagány kölykök, még a híres amerikai nyíltvízi úszó, Diana Nyad is azt üzente nekik egy videóban, hogy büszke rájuk. Melinda tisztában van vele, hogy hihetetlen kalandot fognak átélni, és hogy a nyolcvan kilométernyi úszás meg fogja növelni az önbizalmukat. Kitartásra, fegyelemre neveli őket, utána azt fogják érezni, hogy mindenre képesek. Ennél értékesebb útravalót pedig senki nem vihet magával a felnőtt életébe.
– Mi a húgommal szintén ezt a csomagot kaptuk a sok évi vízilabdázástól, és én ma is hálás vagyok érte. Annak idején kapus voltam a Honvédban, Kata pedig, aki a világ- és Európa-bajnoki címig vitte, mezőnyjátékos. Később védőnőként lediplomáztam, és közben edzősködtem, de a kettőt nehezen lehetett összeegyeztetni. 2009-ben még adtam magamnak két évet a West London Penguin csapatában, és annyira megtetszett az ott tapasztalt összefogás és baráti közösség, hogy elhatároztam, itthon is megcsinálom. És 2011-ben megalapítottam a Kis-Pingvin Egyesületet. Nem is annyira az élsport a cél, hanem hogy a gyerekek megtapasztalják a mozgás örömét és a közösségi szellemet. Szerintem ez az egyetlen út, ami manapság megmentheti őket az elmagányosodástól. A 18. kerület és Gyál a gyűjtőterületünk, ma már négyszáz tanítvánnyal dicsekedhetünk. Három edzőtársammal, köztük a húgommal úszni tanítjuk a gyerekeket, azonkívül napi rendszerességgel eddzük a vízilabdázó csapatot, akiket itt látsz. Huszonnégyen vannak, a szüleikkel szinte baráti kapcsolatot ápolunk…
Csak cápa ne jöjjön!
Miközben beszélgetünk, bealkonyodik. Még egy gyors élő bejelentkezés a közösségi oldalukon, és elkezdjük szétosztani a neoprén ruhákat. Egy nagy sportáruháztól kapták őket, és még vazelint is beszereztek, nehogy a gumiruha kidörzsölje a gyerekek bőrét. A két Emma éppen egymás nyakát keni be vele nagy nevetések közepette. Majd elkezdik felhúzni a kezeslábast, ami, mint kiderül, nem is olyan egyszerű feladat, időnként az ujjába találnak bele a lábukkal. A barna hajú Emmácska arcán némi aggodalmat vélek felfedezni, amikor végre menetkészen feljön a fedélzetre.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Nappal egész könnyen ment az úszás, bár azt azért nem mondom, hogy nem féltem a halaktól – válaszolja szégyenlősen. – Főleg, amióta a hírekben láttam azt a cápaszerű balatoni halat. Rosszul lennék, ha egyszer csak felbukkanna. Éjszaka meg pláne! Olyan sötét, fenyegető a víz. És most még az eső lába is lóg. Ugye nem lesz vihar? – aggodalmasan felnéz az égre, amelyen gyülekeznek a sötét fellegek.
– Pedig mondták a szülők, hogy felejtsük el ezt a rémálmot, mert a halak félénk állatok, és sokkal kisebbek, mint mi – nyugtatgatja barátnőjét a másik Emma. – Apukám szerint a halakat egyébként se lehet megfogni, annyira gyorsak, ki van zárva, hogy hozzánk érjenek.
Eszembe jutnak a nyurga, szöszi kislány szülei, Lőrincz Dóra és Zsolt, ahogy indulásnál izgatottan ácsorogtak a keszthelyi strandon. Hosszú kérlelés után ültek csak le egy padra beszélgetni velem:
– Amikor Melinda előadta az átúszás ötletét, nem lelkesedtem. Végül is a lányunk még gyerek, és éjszaka úszni még egy felnőttől sem elvárható – árulja el Dóra. – De aztán annyira lelkesek voltak a srácok, hogy a többi szülővel együtt rábólintottunk. Jó kezekben vannak, az edzőikben maximálisan megbízunk, ráadásul tudtuk, hogy a vízimentők követik őket, nem eshet semmi bajuk. De azért kicsit aggódom. Alig 20 fokos a víz.
– Jót fog tenni nekik a beavatás! – érvel mintegy magát biztatva az édesapa.
– Meg edzettek is ezek a gyerekek – kontráz rá barna Emma édesapja, Palotás Tamás. – Húsvét óta gyúrnak erre az átúszásra, minden csütörtökön hajnalban keltek, és fél hatkor már a medencében voltak. Mindezt a napi vízilabdaedzés mellett. A családtól is óriási logisztikát kívánt, felváltva fuvaroztuk őket. Pünkösd után már nyílt vízben is úsztak, a gyáli bányatóra jártunk ki velük, egy héttel ezelőtt pedig volt Sümegen egy edzőtábor. De az éjszakai úszás valóban kimaradt, kíváncsi leszek rá. Félteni nem kell őket, ki lesznek világítva, inkább csak a lelki része. De igyekeztünk őket felkészíteni.
– Nagyon örülök, hogy rendszeresen mozog a lányom, legalább nem a telefonját nyomogatja egész délután – fűzi hozzá Emma édesanyja. – Ez egy rendkívül összetartó csapat, mi, szülők is nagyon összebarátkoztunk. Bármit kérhetünk egymástól, egy telekocsit megszervezni is csak egy perc. Szerintem óriási búcsúzkodás lesz.
Jó szelet, kapitány!
Valóban, a gyerekek annyi öleléstartalékkal vágnak neki életük nagy kalandjának, hogy szem nem marad szárazon. Óriási tülkölés, biztatás kezdődik, amint a Kis-Pingvinek felszállnak a négy vitorlásra. A vízen már vár rájuk az Országos Vízimentő Szakszolgálat hajója, és a hozzá tartozó két gumicsónak. Ezek ingáznak nappal a négyfős, éjszaka a kétfős csapatokkal a vitorlások között. Mindegyik csapat fél órát úszik, aztán váltják egymást. Hamarosan vízben is az első négy gyerek, csak úgy lebegnek utánuk a derekukra erősített narancssárga jelzőzsákok. Előttük az Éles Kajak önkéntese evez, mutatva az irányt. Távolodik a keszthelyi óriáskerék…