Budapest, Csepel. Ulrich Antalné Piroska, hetvenkilenc éves, volt egészségügyi asszisztens, anya, nagymama. Most a nyugdíj mellett – muszájból – zöldséget-gyümölcsöt termeszt és árul a csepeli piacon.
Mindenki gyanakszik. Mindenki, akit megszólítok, védekezőn maga elé tartja a kezét, nem, őt hagyják békén. Ideges, fáradt arcok, valahova, vagy épp valamitől menekülő sietős léptek. Ő mosolyog. Mondom neki, milyen szépek a vonásai. Milyen meleg a tekintete. Rávágja, ő sosem látta magát szépnek. Hogy már tizenöt évesen, amikor az első szerelme megjegyezte, hogy a bokái bizony lehetnének karcsúbbak, hazaszaladt, és azt a két bokát olyan szorosan átkötözte a spulnival, hogy egészen belekékült a lába. Ezen nevet, ahogy meséli, ott a kopott kis piaci széken ülve, az előtte kartondobozba kirakott sóska, cseresznye és virágok mögött. A dobozokra kis papír van odahajtva, rajta kézírás: kiskerti. Mondja is büszkén, hogy ez az ő ötlete volt, mert sokaknak ez a lényeg, még az sem zavarja őket, hogy itt-ott lyukasak a sóskalevelek. Akkor egyenként lehúzogatja a szárról azokat a lyukas leveleket, hogy előnyként hozhassa fel a kedves vevőknek: így már mehet is egyenest a fazékba, nem kell vele pepecselni semmit.
– Viccelni szoktam velük, hogy a lyukat nem számolom fel – nevet. Közben mutatja, hogyan csinálja a szárazást, de máris a háta mögé kapja a kezét.
– Jaj, ez is hogy néz ki – mondja kissé szégyenlősen, pedig szép az a kéz, ott van rajta, a bőrén, a körmei alatt az egész kert története, a munka, a föld. Mondja, ő jó, tiszta akart lenni mindig, kívül és belül. Soha nem akarta, hogy vele gond legyen.
– Édesanyám hét gyereket szült, abból ötöt elveszített – kezd a történetbe, de a fél szeme akkor is folyton a piacozókon, nem lassít-e le valaki a dobozok előtt. Senki. – Gyerekek voltak még mind, mikor meghaltak, egy örökletes betegség vette el őket. Én még anyám hasában voltam ’44-ben, amikor úgy rohant velem meg a nővérkémmel a bunkerba. Zúgtak a bombák a fejünk felett, amikor megszülettem. Én azt tanultam meg édesanyámtól, hogy ezt is mind túl lehet élni. Hogy minden fájdalmat ki lehet bírni. De hiába próbálta elrejteni azt a sok szomorúságot, éreztem én, hogy az ott munkál benne folyton. Hát igyekeztem jónak lenni, jól tanulni, hogy legalább velem ne legyen baj soha.
„Nagy álmaim, terveim voltak…”
Valaki megáll most a cseresznye előtt, közel hajol a szemekhez. Piri szolgálatkészen felugrik, kérdezi, adhat-e belőle, de a nő csak fintorog, aztán szó nélkül megy tovább.
– A kert mindig szép volt – folytatja, ahogy kis csalódottsággal visszaül. – A szüleim rengeteget dolgoztak érte, meg a kis házért rajta, amiben felnőttem. Itt van Csepelen az is, nem hagytam elveszni semmi áron. Édesanyám virágai olyanok voltak, hogy az emberek megálltak az utcán, és a szájukat tátva bámultak befele. Én pedig mindig nagyon figyeltem anyukám minden mozdulatát. A palántázást, a locsolást, a gazolást… Ma is abból élek. Ó, látom magam most is kislányként, ahogy ülök a kerti hintán, ahogy a két kiskecske bökdös az orrával, aztán apám hangját hallom, és mindenütt illatok szállnak… – Közelebb kell húzódnom, hogy halljam, ahogy beszél, olyan puha és finom a hangja. Elnyomják a piac zajai. – Szigorúan neveltek, hogy legyen belőlem valami. Tanultam is rendesen, nagy álmaim, terveim voltak, dolgoztam értük keményen. Egyetemre készültem, orosz–pszichológia szakra. Imádtam a nyelveket, a latin kitűnően ment, a felvételim is nagyon jól sikerült. De a felvételi után megkérdezték a bizottságban, van-e valakinek Szocialista Hazáért Érdemrendje vagy egyéb szocialista kitüntetése. Hát olyan nálunk nem volt senkinek. A lapomra aztán azt írták, megfelelt, de helyhiány miatt nem nyert fölvételt. – Mosolyogva megvonja a vállát. – A szüleim csak annyit mondtak, hogy akkor most el kell menni dolgozni. Én mindig azt csináltam, amit a szüleim mondtak.
Így került az egészségügybe, ott szakképesítés nélkül felvették betanított asszisztensnek, adták egyik osztályról a másikra, a nőgyógyászaton a főorvos feleségül akarta venni. Azt mondta, lehozza érte a csillagokat is az égről. De nem tetszett Pirinek a főorvos, átment inkább a fogászatra, ott kitűnővel elvégezte az asszisztensit.
– A férjemet ott, a fogorvosi székben ismertem meg – mondja tovább. – A fogát húzták épp, én félig mögötte álltam, kampóztam a száját, ő meg folyton hátraforgolódott. Rá is szólt az orvos, hogy maga ne a Piroskát nézegesse, hanem tartsa végre egyenesen a fejét – kuncog, ahogy visszaemlékszik, a szája elé kapja a kezét. – Onnantól állandóan keresett, felhívott, nem tágított, hiába mondtam nemet. Előtte becsaptak engem elégszer. Úgy voltam vele egy idő után, hogy jó, ha ő ilyen erősen, kitartóan akarja ezt, hát legyen, legyen biztonság, a sok csalódás és fájdalom után. Negyvenkilenc évet éltünk aztán együtt, született két gyerekünk.
A kis fóliasátrat is a férje csinálta meg aztán a csepeli kert közepében. Meséli, hogy akkora paprika növekedett abban, hogy a fiuk, mikor később, már felnőttként, mindenféle munkahelyi problémák után egyszer ránézett, azt mondta, ha itt ilyen csodákat lehet növeszteni, akkor ezzel kéne foglalkozni. Kitanulta az internetről a biotermesztés csínját-bínját, aztán Piri már nyugdíjasként segített be, vitte a piacra a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, a szép kerti virágokat.
– Olyan büszkén mesélte az én fiam mindenkinek: anyám mindent el tud ám adni! Igyekeztem, hogy meglegyen mindenkinek mindene, beszálltam még az MLM-be is, szaladgáltam egész nap, míg a férjem azt nem mondta, legyen elég, Piri, legyél többet itthon, mert én nem sokáig maradok már ezen a földön. Én pedig azt mondtam, rendben van, persze hogy te vagy az első. Pár évvel később viszem neki a gyümölcsöt a szobába, úgy tíz óra tájban, mert mindig akkor szoktam. Nekiállt eszegetni szépen rendben. Mire visszamentem, már nem mozdult. Azóta is sokszor feljön valami rossz érzés, hogy biztos az én hibám. Hogy én nem csináltam elég jól, hogy talán valami simára kellett volna fektetni, és úgy próbálkozni azzal a szívmasszázzsal. Nekem mindig mindent csak tökéletesen szabadott csinálni.
De mi a boldogság?
Egy mosolygós nő megáll most előtte, nagy szeretettel üdvözli őt. Tojást szeretne, az most nincs, de Piri megígér neki egy dobozzal legközelebbre. Mondja aztán nekem, hogy tyúkok is vannak a kertben, meg hogy micsoda büszkeség neki, hogy még Budafokról meg Lőrincről is járnak hozzá a kiskerti portékáért. Hogy bíznak benne, hogy szeretik, hogy kicserélődik pár jó szó.
– A fiam az apja halála után azt mondta nekem: anyu, én még egy ilyet nem bírok ki, neked mostantól nagyon kell vigyáznod magadra – folytatja, mikor újra magunk maradunk. – Látta, ahogy megszédülök néha a tűző napon a kertben a sok óra palántázás vagy szedés közben, hallotta, amikor felszisszenek, mert nyilallik a hátam, és akkor olyan ijedten szólt rám, elég legyen ebből, sipirc befele, dőlj le kicsit, pihenj.
Hallgat egy ideig, nézi az embereket.
– 2022. május 6-án Demjén-koncerten voltunk a lányommal. Istenem, de jól éreztük magunkat! Aznap éjjel, mikor már aludtam, a lányom odajött az ágyamhoz, és azt mondta, anya, nagy baj van, most nagyon erősnek kell lenned. Meghalt az Isti. Meghalt a fiam… – Újra nekiáll szárazni a sóskát, csak azután folytatja: – Ott ment az én drágám aznap este a Széchenyi úton a feleségével, mögötte az én Márkó unokám, meg az unokám egy barátja. Vitték haza a fiút, a fiam mondta neki, üljön be, ne várjon már a buszra. Egy gyermekmentő jött éppen a Kassai út felől. Százharmincöttel rohant bele a fiamék kocsijába. A fiam azonnal meghalt. Negyvenkilenc éves volt. A menyem maradandó sérüléseket szenvedett, azóta fogyatékossággal él, leszázalékolásban, az unokám koponyája összevissza törött, a kis barátjának a gerince sérült. Hát így maradtam itt, így kellett tovább csinálni.
Összeszorítja a száját, és mosolyog, azt mondja, benn kell tartani a bánatot, ahogy tanulta. Hogy mindent ki kell bírni. Ő támogatja azóta az unokáját, aki most már tizennyolc, meg a baleset óta fogyatékossággal élő menyét. Anyagilag, fizikailag, lelkileg, mindenhogyan, ahogy csak bírja. A menye és a lánya is besegít a kerti munkába, de így is végeláthatatlanok ott a teendők. Napi sok-sok óra. A piacozás most már a létfenntartáshoz kell, az a kicsike pénz is muszáj, számít, a sok ledolgozott év, sőt, évtized az egészségügyben olyan kicsike nyugdíjat hoz magával, hogy nem lehet megállni.
