Majdhogynem magamon kívül kerültem edzésen a boldogságtól: az edzőm azt mondta, esküszik, egyre fiatalabb vagyok, hogyan csinálom? Örültem neki, mint igásló a kockacukornak. Otthon író anyukaként ritkán kapok bókot, pláne nem kétméteres, jóképű brazil capoeiraedzőtől.

Egy bók néha úgy kell a kimerültségtől csipkebokorként lángoló testem/lelkem kínjainak enyhítésére, mint a poroltó.

Ám sajnos azóta óhatatlanul az motoszkál a fejemben, hogy vajon eddig mennyinek látott. Gondolta, ez a nő egész jól tartja magát, annak ellenére, hogy ötvenes. Most meg úgy látja, á, csak negyvenöt lehet, pár kilót leadott, máris emberibb formája van.

Pár éve olyan elemi erővel vágytam a nemzetközi közegre, vagy bármilyen közegre, ami a saját otthonom falain kívül van, hogy a pandémia fojtogató bezártsága után vettem egy nagy levegőt, és repjegyet a legközelebbi európai capoeirakurzusra.

A capoeira nemzetközi sport, mindenhol a világon vannak művelői. Brazil eredetű harcművészet, küzdősport, bár könnyedén kell kivitelezni, mintha táncolnál. Csak épp olyan edzettnek kell lenni hozzá, mint egy élsportolónak… Én ettől állati messze vagyok, úgy mozgok, mint egy élsportoló lajhár. De az élvezet így is megvan. Számomra olyan értelemben is küzdősport, mióta gyerekeim vannak, hogy küzdök: egyáltalán eljussak rendszeresen edzésre. 

A nemzetközi workshopon, előre tudtam, én leszek a legidősebb. Ahogy nagyjából minden edzésen, minden csapatban rangidős vagyok már jó ideje: a capoeirás néni. 

De az is jó ebben a sportban, hogy a hat-nyolc évesek sem kapnak frászt – vagy legalábbis mutatni nem merik –, hogy a jó édes anyjukkal kell párban tanulni egy-egy mozdulatot.

Mégis nagyon megkönnyebbültem, amikor a háromnapos berlini workshop első napján szívdobogva beléptem a templomokat idéző belmagasságú tornaterembe, és a rengeteg viháncoló, fehér pólót, nadrágot, színes övet viselő gyerek és kamasz között felfedeztem az edzőket, akik ránézésre velem egykorúak voltak.

Az edzés felénél megyek be – vonszolom magam, lajhárként – az öltözőbe pár korty vízért. Ahogy nyitnám az ajtót, jön kifelé három néni. Ősz hajúak, kicsit hajlott hátúak, de mindhármukon fehér egyenruha, derekukon a kezdőknek járó citromsárga öv… Az arcomra lehetett írva a kérdés, mert rám nevettek, és már mondták is: 

– Igen, mi is ide jöttünk, csak kicsit lassabban értünk ide, mint terveztük. Mi nem capoeirára járunk, hanem kaputerápiára. Sokkal könnyebben kivitelezhető mozdulatokat csinálunk, mint a fiatalok, de a mozgás és a társaság öröme ugyanúgy jár nekünk is, ezért is neveztük el kaputerápiának – magyarázták nekem ott, az ajtóban.