Ijesztő zuhanás, puffanás hangzik közelről is – csak hajnalban derül ki, eltört, és döglött bálnaként terült el kicsi kertünk közepén a szomszéd valószínűtlenül vékony törzsű, de magas eperfája –, majd e félelmetes szimfónia diadalmas zárótételeként villámfény varázsol nappalt a hálószobába.
Már este nyolc óta szuszog mellettem békésen egy aprócska, rózsaszín csomag, a tizennyolc hónapos kisunokánk, akit ajándékba kaptunk hétvégére, de a vihar felborítja a megszokott rendet, s én hiába marasztalom az álomtündért, éjfél körül tovaröppen. Olyan éber leszek az égzengéstől, hogy az aktuális cikkem befejezésén töröm a fejemet, és hiába simogatom, takargatom a pici, hús-vér tündéremet, ő is mocorog, mert az éjszaka hangjai, fényei kikezdik a mély, egészséges babaalvását. ­Eleinte csak pislog, később hatalmasra kerekedő, kék szemmel néz rám, aztán felül, figyel, és minden gesztusa, mozdulata azt jelzi, nem érti, mi történik.
Szerencsére masszív az idegrendszere, nem sír, csak csodálkozva mutogat pici ujjával az ablak felé. „Tóta, mie?” – mondja egyszer, kétszer, sokszor, ami magyarra fordítva azt jelenti: „Mami, mi ez?” Sztoikus bölcseket is megszégyenít a nyugalma, mégis felindult állapotban lehet, hiszen már régóta nem szólít „Tortának”, mint parányi korában, csakhogy az égszakadás előcsalogatja az általa konstruált, feltehetően biztonságot jelentő nevemet… Próbálom lefektetni, de újra meg újra felül, és az ablakot bámulja. Simogatok, suttogok, mama-baba nyelven gügyögök, gagyogok, majd érthetően elmagyarázom, rövidesen vége a viharnak, és mi jót alszunk, aztán holnap még jobbat játszunk, de semmi hatás. Egy idő után úgy érzem, itt, a franciaágyon ülve érjük meg a reggelt, a holnapot, a holnaputánt, meg az egész nyarat, hiszen a rózsaszín csomag kitartóan hallgatja az esőt. Éberen, kíváncsian, aggódva.
Közben eszembe jut, hány éjszakán át küzdöttem már a gyerekeim, unokáim ágya szélén ülve az enyhet adó álmukért. Pont úgy, ahogy évezredek óta küzdenek szülők, nagyszülők a világ minden pontján, ahogy felnőve majd a kisunokáim is harcolnak majd az utódaik békés álmáért… Felrémlenek előttem a valószínűtlenül hosszúnak tűnő virrasztások, betegségek, lázak, sírások, simogatások, még az a felejthetetlen éjszaka is, amikor sok-sok évvel ezelőtt négykézláb, hátramenetben óvatoskodtam ki a gyerekszobából, ahol két kisfiú unokám végre elaludt, és e furcsa, röhejes távozással zavartam legkevésbé az álmukat a recsegő parkettájú szobában.