Ribánszky Ágota: Alkudni tudni kell
Húszas éveim óta látogatom szenvedéllyel a bolhapiacokat, járjak bárhol a világon, mindig megkísérlem felkutatni a legjobbakat. Közben rutint szereztem: az esetek többségében kiszúrom a furcsa áruk halmából az igazi különlegességet, és biztos kézzel rángatom elő a kupacok mélyéről azt a darabot, ami kell nekem.
Azokat a piacokat szeretem – mivel ez lenne a műfaj lényege, és mégis, egyre kevesebb van belőlük –, ahol valódi kincset lelhet az ember, olcsón. Messzire elkerülöm az olyan bolhapiacoknak „csúfolt”, de valójában profi kereskedők által működtetett átverőplaccokat, ahol az egekbe tornázott áron adják tovább az „igazi” bazárokban potom áron megvett holmit.
A veszprémi lengyelpiac – amin rajta ragadt ez a név, pedig gyanítom, a szocializmus óta nem látott lengyelt a hely, legfeljebb bámészkodó turista formájában – a kedvenc hazai bazárom. Hatalmas, nyüzsgő, nevetős, sznobizmusmentes, bogarászásra, hosszas nézelődésre való, de közben nem kell szemétkupacokon átkínlódnunk magunkat, mint a híres-hírhedt devecseri lomis piacon. Veszprémben mindenfajta érdeklődési körű és korosztályú vevő számíthat sikerélményre: biciklit, mosógépet ugyanúgy lehet itt venni, mint kompletten berendezett babaházat vagy fantasztikus, minőségi vintage (dizájner-)táskát. Két dolog szükséges hozzá: a korai érkezés (reggel hat-hét körül) és a türelem.
A piac területe nagy, de nem bejárhatatlan, nyeles fésű formájában terül el, a két főutca a nyél, amihez a parkoló után félúton becsatlakoznak a „fogak”, a kisebb utcák.
Az árusok nagy része osztrák, német, svájci lomtalanítások során szedi össze a portékáját, így söröskrigli és bajor dirndli mindig fellelhető, de kerti törpékből sincs hiány.
Alkudni lehet, sőt, kell is, bátran, néha a legmerészebb próbálkozásaink is átmennek az eladón egy legyintés kíséretében. Vettem már itt háromezer forintért dizájner- (de tényleg eredeti) télikabátot, hétszázért bőr kézitáskát, varrónőnél készült valódi selyemruhát és teljesen hibátlan márkás tornacipőt is pár ezer forintért. A piacon rendre összefutok olyan ismerőseimmel, akik Budapesten vintage-ruhaboltot üzemeltetnek, és itt árut keresgélnek, de filmes berendezőkkel is, akiket ilyenkor mindig nagyon irigylek a munkájuk miatt.
Egyik kedvenc árusomnak, Csabának a fésűfogak közepe tájékán van fix helye, az évek során összeismerkedtünk annyira, hogy nagy vonalakban beavatott mesterségének titkaiba. Korábban ő is lomtalanításokra járt Ausztriába, jól bejáratott útvonalon, de már elfáradt, és a családja is megunta a sok jövés-menést, a furgonéletet. Ma Veszprém szűkebb-tágabb környékén vállal hagyatékfelszámolásokat, lakáskiürítést. Az apróságokat kihordja ide, a nagyobb darabokat pedig online közösségi piactereken igyekszik eladni. Azt mondja, se szakértelme, se türelme, se ideje nincs külön-külön felbecsülni a hozzá kerülő tárgyakat: korábban mérgelődött, amikor látta, hogy egy-egy vevő mekkora lelkesedéssel húzza elő a pénztárcáját, és fizeti ki alku nélkül az azért a bizonyos darabért odavetett árat (ez voltam én is anno, amikor lecsaptam a hibátlan állapotú Pollini kistáskára) – abból már tudja, hogy valami igazán értékeset fecsérelt el, de ma már nem törődik vele. – Láttam, magácska is hogy megörült neki – mondja –, hát hadd legyen meg az örömük!
Bus István: Ribizli műanyag csirkét keres
– Tisztelje meg a kerámiát a háromezer forinttal! – nevet Tóth Sándor a hölgyre, aki szemet vetett a míves cserépedényre. A vásárló azonban ragaszkodik hozzá, hogy ötszáz forinttal olcsóbban kapja meg a zsákmányt. A tárgyalások holtpontra jutnak, mindenki ragaszkodik az álláspontjához. A nő végül odébbáll, de Tóth Sándor és mi is sejtjük, hogy vissza fog térni egy másik ajánlattal. Mennyi lehet az? Kétezer-hétszáz? Majd kiderül. Az alkudozás majdhogynem kötelező, és szórakoztató része a Budai Zsibvásár bolhapiacán való megjelenésnek. A hely Dél-Budán található: Kelenföldön és a Keserű-ér kis patakján túl, de még Budaörsön innen. Egykoron a sasadi virágpiac virágzott itt, mostanra a zsibvásár vette át a hatalmat: az újrahasznosítás paradicsoma. Látszólag haszontalan, lomizásból, örökségekből elmentett tárgyak meghitt tengere.
Ám ami egykor másnak esetleg hulladék volt, az itt régiséggé nemesül, és visszatér a körforgásba. Porceláncsibe. Porcelánmókus. (Abból is négy egyforma.) Kerámiabéka, -tehén és kismalac. Ízlésesebb és kevésbé ízléses darabok. Bizsuk, gyöngysorok, kösöntyűk, fél pár fülbevalók minden mennyiségben. Minden háromszáz forint. Üres befőttesüvegek száz forintért. Túrt ruhák hatalmas kupaca – ez is háromszáz. Ütött-kopott asztali lámpák, rézmozsár, tüzérségi lövedékhüvely. Márvány Lenin-fej, mellette kis Jézust szoptató Madonna. Könyvek ponyván: közgazdaságtan a kilencvenes évekből, Leslie L. Lawrence, Budaörs-útikönyv. Büntető, ZS kategóriás akciófilmek karcos DVD-ken… Szédülünk.
Tóth Sándor amúgy kerámiát és könyveket is árul. A könyvekből jobbakat: művészeti albumokat, értékesebb dolgokat. – Ezekből tanultam – mondja. A kerámiák a gyűjteménye részét képezik. Szerdáig a vasárnapi emlékeiből él, utána meg abból, hogy várja a vasárnapot.
– Volt egy kis kihagyásom, de húsz éve berántott a piac hangulata – meséli. – Árultam és vásároltam az Ecserin, a Pecsánál, meg mindenféle eldugott helyeken. Hóban-fagyban és kánikulában is kint állunk, és ismerjük is a vevőinket. Szép kis közösség alakult ki: őrültek vagyunk, de a dolog jó értelmében. Igazi tárgyfüggők.
Szombaton a viszonteladók járnak ki a Budai Zsibvásárba – ilyenkor még kicsit lagymatag a hangulat. Nem úgy, mint vasárnap, amikor csinos tömeg szabadul rá a használt cikkekre. Vibrál a levegő a vadászat okozta jótékony feszültségtől. Tinilányt szólítunk le. Persi Ribizlinek hívják, a napokban éppen érettségizik, és most azért jött… Szóval azért jött, hogy az autóját belülről kis műanyag csirkékkel díszítse fel. A „legós bácsihoz” tartanak.
István „bácsi” Legolcsó fantázianevű standján egyszerre elevenedik meg a Marvel- és a Star Wars-univerzum. Elsősorban a népszerű dán gyártó termékeivel kompatibilis minifigurákat árusít, sokszázféle apróka sorakozik az asztalán. Ribizli egészen Zuglóból jött át Dél-Budára, de szerencsével járt: van mini műanyag csirke. Meg Terminátor, Alien, South Park-szereplők. És nem kevésbé vicces Chaplin- vagy Donald Trump-figura is.
– Közel négyezerféle figurát tartok, folyamatosan újítom meg a kínálatot, ezzel sikerült egy rendszeresen visszatérő törzsvásárlói kört felépítenem. A vevőim a piacon kívül is megtalálnak. Próbálom elérni, hogy a gyerekek mellett az alkalmi piaclátogatók, a felnőtt gyűjtők, vagy akár az unokáknak vásárló nagyszülők is találjanak nálam kedvükre való portékát. A piacozás szerintem sokaknak egyfajta „függőség”: ez egy állandó, kihagyhatatlan hétvégi program árusoknak és vásárlóknak egyaránt.
Pór Attila: A gyűjtés életforma
– Plüssöt tessék! Ötszáz forint darabja – kiáltozza a veresegyházi bolhapiacon az óvodás kisfiú, aki az alig nagyobb nővérével a járdára ülve árulja a rekeszbe zsúfolt játékait. Amikor viszont valaki a Miki egér felől érdeklődik, azt mondja:
– Ez ötszáztíz, mert szerettem.
Néhány méterre egy alsós lány a rózsaszín játék varrógépét, háromkerekű rollerét, a babáit és a kinőtt ruháit kínálja, hogy egy kis zsebpénzhez jusson. Ő ma jött ki harmadszor a nagyszüleivel, akik szódásüvegeket meg mindenféle palackokat árulnak.
Veresegyházán, a főút melletti parkolóba minden második vasárnap kitelepülnek az árusok. Focis kártya, bélyeg, hanglemez, írógép, minden kapható. Még korcsolya is, bár a kellemes melegben nincs nagy tolongás érte.
„1957 és 1989 között születtél? Esetleg csütörtökön? Ha igen, vedd meg a születésed napján megjelent Ludas Matyi újságot!” – olvasható a felirat azon az asztalon, amely tele van régi újságokkal.
– Egyszer hozzájutottam egy nagy gyűjteményhez, tizenkilenc évfolyamhoz, és onnantól elkezdtem vadászni a régi lapokat – mondja az eladó, egy helyi fiatalember, aki hétköznapokon bútorösszeszereléssel foglalkozik.
Egy fiatal hölgy két és fél éve még az apósa hagyatékából megmaradt kincsekkel vágott bele a piacozásba.
– Néha már az is örömöt ad, ha az ember évek óta árul valamit, egy kis mütyürt, és elviszik kétszázért – mondja, majd a vásárlókat jellemzi: – A közönség nyolcvan százaléka magát a piacot szereti, és mindig talál valami apróságot, aminek örülhet. Jár ide például egy úr, szenvedélyes gyűjtő, a lakása tele gyönyörű tárgyakkal, könyvekkel, portrékkal. Már készült róla fotóalbum, és gondolkodik egy kiállításon is.
A piac bejáratához közel éppen egy házaspár alkudozik az eladóval, aki az asztalán megidézi a szocializmust: a pártkönyvtől az úttörőnyakkendőig minden kapható. Az eladó maga is gyűjtő, legnagyobb büszkesége egy százmilliós bilpengő, amit három évig üldözött.
A szenvedélyes gyűjtés életforma. Egy hanglemezgyűjtő barátom például külföldön is sorra látogatja a bolhapiacokat. Szerbiában látott olyan helyet, ami úszott a szemétben, de eljutott a világ legnagyobb bolhapiacára, Párizsba is.
– Az brutálisan nagy, mintha egy önálló kerület lenne, kilométer hosszú utcákkal – mesélte. – Tele van többszintes épületekkel, ahol az exkluzív boltokat olyan tulajdonosok üzemeltetik, akik hétköznap mással foglalkoznak, miközben a következő soron olyan a színvonal, mintha a szeméttelepen vagy lomtalanításon turkálnánk. Sokfélék az árusok is.
Lami Juli: Ahol visszainteget a gyerekkor
Tavaly nyáron több helyen lehetett olvasni, hogy egy eredeti Salvador Dalí-szobor tűnt fel a Bakancsos utcai bolhapiacon. A piac egyik árusa hatezer forintért jutott hozzá a műkincshez egy hagyatéki aukciós lakásürítés alkalmával, majd Ausztriában felbecsültette a tárgyat, és így derült ki, micsoda kincset talált fillérekért. A fantasztikus fogást persze csak „mutatóba” vitte ki a piacra, de aki arra járt, az aznap élőben láthatta a különc zseni élete utolsó éveiben készített alkotását.
