Egyik reggel kitámolyogtam a fürdőszobába. Semmi nem volt jó. Úgy éreztem, rozsda eszi minden porcikámat. A fejem helyén egy bazaltkocka. Az jutott eszembe, mi minden vár rám aznap, te jó isten!

És fogaim közt keserűn szűrve a szavakat, azt mondtam a tükörnek: 

– Az is baj, ha vannak feladatok, az is baj, ha nincsenek. 

Meghallotta monológomat a Szőlősgazda. Bedugta a fejét az ajtón, és kaján képpel ezt súgta: 

– Az is jó, ha vannak feladatok, az is jó, ha nincsenek!

Ez az évekkel ezelőtti reggeli kis etűd jutott eszembe tegnap, amikor úgy éreztem, na, most aztán összedőlt minden körülöttem. Pedig csak a szokásos nyűgök, bajok öntöttek el – nem sorolom. De jó lett volna, ha valaki bedugja a fejét a szobába, és helyreránt. De az ajtóban nem állt senki. 

És akkor beleesik a telefonom a vizesvödörbe. Kikapom, rázogatom, szárítgatom, hallgat. Törlöm róla le a szennyes vizet, kipróbálom, csöng-e. Nem csöng. Tudok-e hívni? Nem tudok.  

Szaladtam volna a számítógépemhez tanácsot kérni – félúton megtorpanok, előző nap a laptop felmondta a szolgálatot. Csak a forgó kis körök a képernyőjén órákig. Aztán az se. Onnantól se kép, se hang. Most mi az eget csináljak? Hoppá, ott a vonalas telefon! 

Azt kérdi az okos gyerekem:

– Mama, szétszedted? 

– Dehogy szedtem szét! 

– Akkor tedd bele rizsbe. 

– A telefont, rizsbe? 

– Azt, nyugodtan, ki fogja szívni belőle a vizet. 

Úgy tettem, ahogy mondta, beágyaztam fél kiló rizsbe, és vártam. Közben vágtattak a gondolataim. Hogy van ez? Még most is, az életnek ebben az utolsó harmadában is vannak napok, amelyek jobb lenne, ha el se kezdődnének. Minden összejön ilyenkor. Minden, ami rossz, lehetetlen, akadály satöbbi. És vannak napok, amikor semmit se teszel érte, mégis gurul, megy minden, mint a parancsolat.  

A rossz napon aztán az embert a saját nyavalyája úgy lefoglalja, hogy más búját-baját észre se veszi. ­Képes beleveszni önmaga sajnálatába. És ez a vég. 

Itt tartok, amikor pittyeg a telefonom. Benn a rizsben! Kikapom, nézem, egy sms jött. Kárpátaljáról. Mártától. Már jó rég imaláncot indított. Arról ír, hogy most sok család döntés előtt áll, véget ért a tanév, és jönnének az anyák a gyerekekkel a kimenekült apák után. Három éve élnek szétszakítva.