Itt a nyár és a kánikula, a gyerekek miatt nem kell korán kelni, a suli bezárt, jöhet a szabadság, szóval csupa móka-kacagás az életünk. Ha nem nézzük azt, hogy az iskolásoknak nagyjából nyolc hetét kell megterveznünk, ennyit, ugye, a nagyszülők ritkán bírnak egyhuzamban, a táborárak az egekben, marad a baráti társaság összefogása, ma te vigyázol az enyémre, holnap én a tiedre. És, ugye, a nyaralás. Ami elvileg az év csúcspontja. Ahogy elképzeljük: teljes lazulás, semmire nincs gondunk, a gyerek békésen játszik, mi nyugodtan olvasgatunk az árnyékban, esténként vacsora, amit nem mi készítünk, aztán nem nekünk kell mosogatnunk. Kisimulva, megszépülve érkezünk vissza a munkába, feltöltődve, arcunkon mosollyal.
Nálam a valóság: a csomagolásnál bukom az egész kisimultság dolgot, nagyjából a bőrönd előráncigálásának pillanatában. Szívesen megkérdeznék néhány éppen nyaralásra bőröndbe pakoló anyukát, hogy mesélje el, min stresszel. Merthogy nem nyugisak ezek a percek, az biztos. Mit veszek fel, ha iszonyú meleg lesz, mit, ha mégis esik, mi az, ami biztos nem fér be, jó, de mit adok a gyerekre? Hajlamos vagyok ilyenkor olyan ruhákat választani, amiket 1: sosem hordtam, 2: sosem fogok, 3: kizárólag azért vettem meg, mert azt vizionáltam, hogy ez egy „nyaralós ruha”. Valószínűleg akadnak tudatosabb pakolók is, de nálam ezek összehajtogatva jönnek vissza.
Ám mindezt megugorva, ha már úton vagyunk, akkor jöhet a valódi pihenés; persze kisebb izgalmak mindig akadnak, de igazából ezek családi csapatépítők, emlékgyártás a gyereknek, a kipakolással meg nem kell sietni.