Hét darab egymás tetejére pakolt ételes doboz a postaládák alatt, szemben a bejárati ajtónkkal. Nekem ennyit jelentett. Ha nem kérdeztem volna meg Valikát, kell-e neki segítség a meredek, gellérthegyi utcában a három kuka fel-le mozgatásához, akkor sosem derül ki.

Jó szomszédi viszony. Életem eddigi harmincnyolc éve alatt még nem volt benne részem. Gyerekkorban még inkább játszópajtársai vannak az embernek, mint szomszédai. Felnőttként tizenöt évet laktam a belvárosban, hozzá kellett szoknom, hogy már a lépcsőházban sem köszönnek egymásnak az emberek. Nem is csoda, folyton cserélődnek a lakók, kliensek érkeznek az ügyvédi irodába vagy a masszázs stúdióba, mindig más-más arcokat látni.

Én is leszoktam a köszöngetésről, mert nem akartam nevetségessé válni, nem akartam, hogy meredten nézzenek rám az airbnb-be érkező külföldiek, hogy „excuse me”?

Se egy köszönés, se egy szemkontaktus

Aztán átköltöztünk Budára. Ahol elvileg minden más, minden nyugalmasabb, lassabb, zöldebb. És, gondoltam én, emberibb, közvetlenebb is. Kisebb a lépték, nincsenek airbnb-k (vagy sokkal kevesebb) nincsenek külföldiek (amúgy azok tényleg egyáltalán nincsenek például a Gellérthegyen), és van jó lakóközösség. Reméltem én.

Nyár végén költöztünk be az új albérletbe egy tündéri másfélévessel, egy totyogóssal, aki a legnagyobb aduász arra, hogy megállj egy szóra, üdvözöld az új lakót. Ráadásul a gyerekkel olyan lassan jutunk ki a lépcsőházból, hogy minket nem megállítani kell, mi egy munkába igyekvő, normális tempójú emberhez képest folyamatosan csak egy helyben topogunk…

És így sem szóltak hozzánk soha. Pedig hallották, hogy egy nyelvet beszélünk, előttünk négy évig lakott a helyünkön egy kétgyerekes család, láthatták, hogy mi nem ők vagyunk.

Mégsem állt meg szeptember óta senki a tizenkét lakásos társasház huszonakárhány lakója közül egy szóra, egy üdvözlésre.

Kérdezhetnétek, hogy de én legalább miért nem köszöntem rájuk, miért nem mutatkoztam be senkinek? Válaszom sivár: mert nem jött létre a szemkontaktus sem. Mert azt éreztem, zavarok. Valahogy mindig zavarok az elmúlt nyolc hónapban.

Nem állt meg szeptember óta senki a tizenkét lakásos társasház huszonakárhány lakója közül egy szóra, egy üdvözlésre (Illusztráció: Getty Images)

Még a végén kiderül, hogy a legtöbb közöm a hét ételes doboz tulajdonosához volt, mert annyiszor átfutott az agyamon: kié lehet?

Hét teljes nap

Végül Valika, a takarítónő elmesélte. De csak azért, mert amikor elpanaszolta, hogy pár hónapja ő hurcolja le a teli kukákat hetente háromszor, pedig elvileg nem is az ő dolga lenne, csak ez sem érdekel senkit, megkérdeztem, hogy korábban ki végezte ezt a feladatot. „Hát a bácsi – válaszolta, – aki a másodikon lakott,

Gyulának hívták, de márciusban meghalt. Nem igaz, hogy nem tűnt fel senkinek egy teljes hétig, hogy gyűlnek itt az ételes dobozok a postaládák alatt!”

 – vetette oda ércesen, már-már ítélkező modorban. „Jujj, emlékszem!” – kiáltottam fel, de abban a pillanatban el is szégyelltem magam: én sem vagyok jobb mint a többi tekintetkerülő. Én is elfordítottam a fejem az ételes dobozokról, éppen mindig nagyon dolgom volt, az sem érdekelt, hogy már tekintélyes toronyt képezett a hét napnyi romlásnak indult étel.

Hét teljes nap. Ennyit ült Gyula bácsi a kádban magányosan, mire a tűzoltók feltörték az ajtót, a halottkém pedig tette a dolgát a szétázott, napok óta kihűlt testtel. Valika hívta ki a rendőrséget, miután a szokásos szombati takarításakor szembesült a kukákból kifolyó szeméttel és a sok doboznyi megromlott étellel a lépcsőházban, amitől nem tudott rendesen felmosni.

Méltatlankodva tolta arrébb az ételes dobozokat és ekkor került elő legalulról egy cetli: „Gyengélkedem, kérem kivételesen hozza fel az ételt az ajtóm elé.”

De a futár nem vitte fel, így nem teljesülhetett az utolsó kívánság, nem volt utolsó finom ebéd, pincepörkölt vagy sólet.

Még az is lehet, hogy az ételkihordó külföldi volt, és nem is értette az üzenetet, vagy nem vette észre. Mindenesetre az első étellel letakarta a cetlit, így azt már senki sem tudta időben elolvasni.

Egymás csendje

Gyula bácsi nagyothalló volt, érdekes, hogy nem tűnt fel a szomszédoknak sem, hogy napok óta nem üvölt se tv, se rádió, pedig nekem már az is furcsa, ha pár napja nem tüsszent a felettünk lakó, annyira áthallatszik minden.

Vagy lehet feltűnt nekik a csend, de úgy érezték, nincs hozzá közük. Hiszen én is úgy éreztem, hogy nincs közöm a romlásnak indult ételekhez. Annak ellenére sem, hogy Erdélyben egy tejesember vette észre, hogy meghalt a nagymamám. Júniusi meleg volt, és amikor az előző reggeli tejet kint találta az ajtó előtt bontatlanul, azonnal intézkedett.

Gyula bácsit senki nem kereste egy teljes hétig, senki sem intézkedett.

Végtelenül sovány vigasz, de legalább ez az írás emléket állít a jó karban lévő öregúrnak, aki előző héten még az ötvenkilós kukákat tologatta a meredek lejtőn, ma pedig már csak engem tanít minden alkalommal, amikor helyette én teszem meg ezt a közösségért.

Mit kell ahhoz tenni, hogy ne így érjek véget? Lehet a szomszédoknak való bemutatkozással volna érdemes kezdenem.

Kiemelt képünk illusztráció: Getty Images