Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett kismama levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert fél, hogy nem tudja majd megóvni születendő gyermekét a rossz társaságoktól.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
A hetedik hónapban vagyok,első gyerekünkkel (fiú lesz), kicsit persze szorongok, de azt mondják, hogy ez természetes. Eddig minden jól ment (lekopogom), de másfél hónappal ezelőtt kiderült, hogy a legnagyobb bátyám 16 éves fia drogozik. Mi eddig úgy tudtuk, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van, sikeres, jómódú emberek, állandóan a külföldet járják (hivatalosan is). Náluk minden szabályos, kér gyerekük van, ez a fiú és egy kislány.
Igaz, hogy nem látunk bele az életükbe, mert másik városban élnek – nálunk sokkal idősebbek –, de ez a most kipattant botrány (iskolai fegyelmivel, rendőrségi feljelentéssel) egészen váratlanul jött. Az unokaöcsém mindvégig jó tanuló volt (most azt mondja a sógornőm, hogy az apjával az utóbbi időben sokat vitatkoztak és veszekedtek; a bátyám nehezen tűri az ellentmondást).
S azóta folyton az jár az eszemben, hogy talán igaza volt a férjem nevelőapjának, aki helytelenítette, hogy mi gyereket akarunk,
és váltig magyarázta, hogy manapság nem szabad gyereket szülni, mert sose tudhatjuk, „mi lesz belőle a mai világban”. Szinte érzem, ahogy a szorongásom nő.
Tényleg így van ez? Tényleg nem múlik rajtunk semmi, hanem jönnek a kortárs csábítások és elsodorják a gyerekünket? Semmit se tehetünk? Hogyan lehetne ezekre a veszélyekre felkészülni, és felkészíteni majd a gyereket is?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Nem hiszem, hogy a férje nevelőapjának van igaza. Sok múlik rajtunk – szülőkön, s más, a gyerek körül lévő felnőtteken –, ha nem is minden.
Régen a művészek figyelmeztettek arra, hogy milyen fontos mindaz, ami kisgyerekkorunkban történik velünk, későbbi életünk szempontjából, az elmúlt században aztán a tudomány is sokszorosan megerősítette a művészek igazát.
Ha a kisgyereket – úgyszólván már az anyaméhben – örömmel és szeretettel fogadjuk, ha már „hasban” is kommunikálunk, beszélgetünk vele – úgy, ahogy erre újabb kutatások rámutatnak –, egyszóval, a kezdettől megadjuk a gyereknek a testi és lelki biztonságot, az érzelmi biztonságot, akkor nem lesz kitéve kamaszkorában a sodródás veszélyének. Ha aztán a későbbiekben az otthon valódi menedék, ahová jó hazamenni, ahol a család részt vesz a gyerek életében és ő a családéban, akkor általában kamaszkorban sem következnek be előre nem látott és nem várt fordulatok.
Mindenesetre a kamaszt kamaszkora előtt kell és lehet nevelni, és kamaszkorában (mint erről már sokszor beszéltünk) bizony el kell engedni, de úgy, ahogy a tornászt a jó tréner: most már egyedül leng a rúdon, nem fogom, de azért ott állok, s ha zuhan, el tudom kapni.
Az érzelmi biztonságban felnövő gyerek érzelmileg igényes lesz, és ez gátlás formájában tartja vissza kamasz- és ifjúkorában a személytelen kapcsolatokba való sodródástól.
Természetes, hogy feszegeti a határokat
Másfelől: a kamasz életkori sajátossága, hogy szembeszegül a felnőtt világ parancsaival. Ami tilos, annak a vonzereje nő. Amit nem szabad, azt ki kell próbálni. Azt hiszem, hogy az unokaöccse esetében, aki, mint írja, mindvégig jó tanuló volt, talán az iskola követett el hibát a fegyelmivel és a rendőrségi feljelentéssel.
Iskoláink még sajnos nem elég felkészültek azoknak a személyes kapcsolatoknak a kiépítésére (s a drogprobléma az iskolában csak tanárok és diákok közötti jó személyes kapcsolatban volna kezelhető, ha szükséges, a megértő család bevonásával), amelyek a valódi megelőzést vagy feldolgozást sikerrel szolgálhatnák, és nem is eléggé tájékozottak – sem pedagógiai, sem jogi értelemben – drogügyben.
Az iskolák ma még a gyerek számára életbevágóan fontos dolgok helyett nemegyszer lényegtelen dolgokkal (például felejtésre ítélt, felesleges tananyagmennyiség sulykolásával és számonkérésével) foglalkoznak, és
az álteljesítmény-hajszában elvész a gyerek, és sérülnek elemi érdekei.
(Rosszul bemutatott tananyaggal, valamint a számonkérés módjával és értékelésével elveszik a gyerek kedvét a világ, az ember és jelenségei megértésétől, amire pedig a gyerek készen áll. Ezzel mintegy érdektelen és üres világot teremtenek a gyerek körül, aki az élményt és az érdekes valóságot máshol fogja keresni.)
Figyelem, játék, elfogadás
Sikeres, jómódú szülők, akik állandóan a külföldet járják – mint írja – hivatalosan is, nem biztos, hogy a legjobb, legbiztonságosabb hátteret tudják megadni felnövekvő gyerekeiknek. Ki volt otthon, mikor kicsik voltak, volt-e módjuk rá, hogy netán már délben vagy kora délután hazamenjenek az iskolából, várta-e őket valaki ebéddel (estebéddel), jó szóval (ami nem faggatózást jelent, azzal a bevezető mondattal, hogy „mi történt az iskolában”).
Voltak-e gyerekkorukban olyan haszontalan együttléteik, amelyek nem „nevelésre”, „fejlesztésre”, „számonkérésre” irányultak, hanem érzelmileg bensőséges hangulatban beszélgethettek egymással életről, világról, vagy egyszerűen csak játszottak, együtt szórakoztak, marháskodtak, élvezve egymás társaságát?
Egy kamasznak nehéz elviselnie, ha egy uralkodó apa nehezen tűri az ellentmondást, hiszen a kamasz – és az ifjú – az ellentmondások, a szembeszegülések és a viták lázában él, így próbálgatja, így ismeri meg a világot.
Büntetés helyett segítő odafordulás
Ha se otthon, se az iskolában nem rászabott, nem az életkorának megfelelő világban él a gyerek (és netán otthon még a feszültségoldás alkoholos és nikotinos módszereit is megtanulja, megszokja) bizony előfordulhat, hogy depresszív, lehangolt, magányos, szorongó, feszült és unatkozó – a világot kietlennek átélő – állapotaiban sodródni kezd a mesterséges derű és megszabadító álmodozás személyiséget roncsoló eszközei felé.
Nem ő tehet róla. Segíteni kell rajta.
De mint látja: megelőzni lehet ezeket az állapotokat, és ez rajtunk – szülőkön – múlik elsősorban.
Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.
Nők Lapja 2000/30. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
