1972. július 12-én született Benedek Tibor – Benedek Miklós Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész és Benedek Éva (leánykori nevén Hodgyai Éva) gyermekeként, a néhai Benedek Tibor színművész unokájaként. Bár környezete arra számíthatott, hogy később apja és nagyapja nyomdokaiba lép, ő más pályát választott.
Benedek Tibor mindössze 5 éves volt, amikor gerincproblémái miatt a szülei beíratták úszásra, ő pedig szinte azonnal kivételes tehetségről és szorgalomról tett tanúbizonyságot. Mivel azonban imádta a labdajátékokat is, rövid időn belül felkeltette érdeklődését a két sport ötvözete, a vízilabda. Még mindig csupán 8 éves volt, amikor bekerült a Központi Sport Iskolába (a KSI-be), ahol aztán sorra nyerte a meccseket csapatával. Legendák szerint csapattársával, Varga Zsolttal akár órákat is képesek voltak még ráhúzni az edzésekre, csak hogy tökéletesítsék játékukat.
A KSI-ből aztán az ÚTE csapatába igazolt Benedek Tibor 1989-ben. Ugyanebben az évben Ifjúsági Európa-bajnok lett, 1990-től pedig már a felnőtt válogatottat erősítette.
1991-ben bronzérmet nyert a Junior Világbajnokságon, közben edzői képesítést szerzett a Testnevelési Főiskolán, a 1992-es szezont gólkirályként zárta, és először (de nem utoljára) az év vízilabdázója címmel is kitüntették. 1993-ban kezdte meg tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
Ez idő tájt beszélgetett vele Malonyai Péter a Nők Lapja hasábjain. A találkozásból készült cikket alább közöljük.
Bár az interjú idején még csak 22 éves volt Benedek Tibor, már ekkor is magyarok százezrei néztek fel rá és rajongtak érte. Később csak még inkább rászolgált erre a szeretetre és elismerésre: 2000-ben Sydney-ben, majd 2004-ben Athénban és 2008-ban Pekingben is olimpiai aranyérmet nyert a férfi vízilabda-válogatott oszlopos tagjaként, 2010-ben pedig a válogatott edzője lett. 2013-ban aztán a férfi válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki, a csapatot pedig 2013-ban ismét a világbajnokság dobogójának legfelső fokáig repítette.
De nem ám „csak” a sportban elért eredményei miatt szerették őt annyian Tibort. Magánemberként szintén rengetegen néztek fel rá, kivételes jellem, szerető családapa és gyermek, illetve remek barát hírében állt. Nem csoda hát, hogy a teljes magyar társadalmat megrázta, mikor a 2010-es évek második felében kiderült: súlyos betegséggel küzd. 2016-ban jelentette be lemondását a szövetségi kapitányi posztról, de csak 2020 májusában vonult vissza végleg minden, a sporttal kapcsolatos tevékenységtől.
Benedek Tibor 2020. június 18-án, alig egy hónappal 48. születésnapja előtt hunyt el. Szerető családjával együtt gyászolja még ma is az egész ország. Rövid életében elért számos sikerével továbbra is milliókat inspirál. Alábbi, archív interjúnkkal tisztelgünk emléke előtt.
Nők Lapja 1994/10: Egy Benedek, aki nem színész
Benedek Tibor. 22 esztendős, az Újpesti Torna Egylet vízilabdázója. Válogatott, játszott a barcelonai olimpián, s tavaly a sheffieldi Európa-bajnokságon. Az Európa-bajnoki második hely az utóbbi esztendők legnagyobb sikere, ennek köszönhető, hogy a vízilabda-válogatott – köztük Benedek Tibor – lett az újságírók szavazása alapján 1993-ban az év csapata. Édesapja Benedek Miklós színész. Nőtlen, a Pázmány Péter Tudományegyetemen történelmet tanul.
– Van olyan kérdés, amit még nem tettek fel a családjával kapcsolatban?
– Nem hiszem… De, ez így természetes ott, ahol két olyan ember él egymás mellett, aki a nyilvánosság elé lép. Egy színész, egy vízilabdázó – ez azért is érdekes lehet, mert a fiú nem az apja mesterségét folytatja, ám mégis ismert lesz.
– Gondolom gyerekkorában állandóan ott nyüzsgött a színházban, a kulisszák mögött, és elhatározta, mindegyiküknél nagyobb művész lesz…
– Az az apám volt, ő valóban állandóan a nagyapám sarkában járt. Lett is eredménye, hiszen Benedek Tibor után Benedek Miklós jött a színpadon. Nekem erre időm sem volt, hiszen már nyolcévesen az uszoda volt a mindenem. Nézőként az más… Van olyan darab amit hússzor láttam. De játszani… Az nem az én világom.
– Nyolcévesen? Meglehetősen korán kezdte a pólót.
– Gond volt a gerincemmel, apám pedig jóban volt Csapó Gáborral, aki úgymond, kiközvetített a KSI-be. Véletlen volt tehát, de micsoda szerencsés véletlen…! Akkor még állt a régi Császár. Annak az uszodának olyan hangulata volt, hogy képtelenség szavakba önteni. Csak az tudja, aki ott élt. Jó társaság, remek büfé, lányok, a vízilabdáról, a játékról szólt az egész. Akkortájt nekem egyáltalán nem volt barátom az iskolából, csak az uszodából. Mindennap egyig, kettőig olyan volt az iskolában, mintha sehol se lennék, aztán a Csaszi, ahova hazaérkeztem.
– Mikor derült ki, hogy nemcsak a gerince tökéletesedik, hanem jó játékos is lehet?
– Ebben is szerencsém volt. Amikor Kőnigh Gyuri bácsihoz kerültem, egymás után nyertük a bajnokságokat. Jó volt a csapat, így felfigyeltek ránk. Ha valaki mindig nyer, akkor elterjed róla, hogy tehetséges. Nálam is így volt, előbb kiáltottak ki reménységnek, mint ahogy én éreztem volna, hogy tudok valamit. Eleinte persze mondogatták, hogy azért játszom, mert színész az apám… Az igazság persze az, hogy sokáig nagyon alacsony voltam, senki sem nézte ki belőlem, hogy közöm lehet a vízilabdához, ahol ugyebár a magas, erős emberek a meghatározóak.
– Mostanában meg – ismerve az örök emberi gonoszságot – mondogatják, hogy Benedek Miklós azért kap szerepet, mert a fia vízilabdázik…
– Na… Jól néznénk ki… Azért a gonoszságnak is van határa…
– Maradt valami a családias hangulatból a pólóban?
– Ha arra gondolok, hogy ma is jól érzem magam az uszodában, ez az én igazi közegem, ahol inkább megnyílok, mint akárhol másutt, akkor igen. Olyan viszont már sohase lesz, mint annak idején a Csasziban. Nem csupán azért, mert nincs Császár uszoda, azért is, mert én se vagyok már gyerek, másként nézem a világot. Különben is, az egykori, imádott hangulatok sohasem jöhetnek vissza, arra viszont nagyon jók, hogy évtizedekig erőt merítsünk belőlük.
– Volt már olyan, hogy elege volt a vízilabdából?
– Amikor nem megy a játék, akkor a legszívesebben abbahagynám. Aztán elmúlik ez az érzés.
– Mint például az olimpia után…
– Jókedvem éppen nem volt, de nem gondoltam, hogy abbahagyom, hiszen húszéves voltam… A legszörnyűbb az volt, amikor hazajöttünk Barcelonából, mindenki a bajnokokat ünnepelte, integettek be a buszba, mi pedig ott álltunk a hatodik helyünkkel. Aztán új élet kezdődött….
– Minden szezon új élet?
– Minden hét. Hiába játszol a hét végén jól, ha legközelebb nem megy, véged van… Elfelejtik, mi volt korábban.
– Megviseli, ha rosszul játszik?
– Hajaj… Ráadásul tőlem gólokat várnak, így aztán, ha kevesebbre futja, csinálhatok akármit a medencében, nem lesz enyém az üdvösség.
– Otthon lakik még?
– Hellyel-közzel…
– Ez mit jelent?
– Van saját lakásom, a barátnőmnek szintén, de otthon is megvan a helyem.
– Amelyik családban két olyan ember is él, akiknek hangulatát alapvetően befolyásolja, hogy sikerük volt-e vagy sem, nem lehet könnyű egy asszony élete…
– Az anyám ránk áldozta az egész életét, tökéletesen kiszolgál bennünket. Két esztendeje már dolgozik ugyan, de azért mi vagyunk nála a középpontban. Hál’istennek. Egyáltalán nem zavarja, hogy szeszélyesek vagyunk, remekül tűri a kedélyállapotunk hullámzását.
– Türelmes asszony lehet…
– Olyannyira, hogy még azzal sincs gondja, hogy az öcsém elkezdett dobolni, a konyha melletti kis szobában ütött tanyát. Nem lehet könnyű hallgatni egy tizennégy éves srác szenvedélyes gyakorlását. Igaz, nálunk sohasem volt gond abból, hogy az egyikünk majd kicsattan a vidámságtól, a másik meg legszívesebben elbujdosna, türelmesek vagyunk egymással. Azt hiszem, az ilyesmit hívják családnak.
Malonyai Péter
A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.
Nők Lapja 1994/10. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Benedek Tibor – Fotó: Falus Kriszta / Nők Lapja archívum
