Grill- és borteraszán vár bennünket, lazán, egy fának dőlve. Rajta fehér ing, a háttérben Eger zöld lankái, már csak a piros szín hiányzik, hogy a témánknál legyünk. Általában félni szoktak tőle, de most egész lényéből árad a harmónia és a derű. Hiszen te szereted az embereket, doki!
Ki mondta, hogy nem? Még pszichiáterként rádöbbentem, hogy mindenki szeretne boldog lenni, csak valamiért nem sikerül. Én abban tudok segíteni, hogy az emberek ráleljenek ennek az okára. Valamikor orvosként tettem ezt, a rendelőmben, ma pedig az előadásaimmal próbálok ajánlatot tenni a harmonikusabb életre.
És mi a boldogtalanság oka? Mit tapasztalsz?
Az, hogy nem élünk őszintén. Ha szembenéznénk a hibáinkkal, mulasztásainkkal, sokkal könnyebb lenne. Akkor nem kellene titkolózni önmagunk előtt, aminek hosszú távon az lesz a következménye, hogy csökken az önbecsülésünk. Márpedig aki nem becsüli magát, az nem is szeretheti. Akkor meg hogyan lehetne magára büszke? Márpedig büszke, öntudatos emberekből tevődik össze egy öntudatos, büszke nemzet. Amilyen képet ma mutatunk, arra inkább a búvalbélelt jelző illik.
Te viszont szemlátomást büszke vagy magadra.
Nézz körül, hát nem gyönyörű ez? Én teremtettem. Akik hallgatnak engem, érzik, hogy jól érzem magam a bőrömben, és ha azt látják, hogy ezt meg lehet csinálni, talán ők is kezükbe veszik a sorsukat. Én se úgy születtem, hogy tudtam, hogyan lehetnék boldog. Már negyvenhat éves voltam, amikor vettem egy nagy levegőt, és változtattam az életemen. Fárasztott már a munkám, kezdtem elszürkülni, minden sejtem megújulásért kiáltott. Keveselltem is azoknak a számát, akiket pszichiáterként meg tudok szólítani. Évi cirka ezerkétszáz emberrel foglalkoztam, míg az előadásaimmal ennek a többszörösét elérem. Nemrég például Erdélyben jártam, és öt városban összesen kétezer-hétszáz emberhez beszéltem.
A vendéglátás hogyan jött a képbe?
Véletlenül. Éppen akkoriban találkoztam egy ismerősömmel, és nyitott voltam az ötletére. Így lett a noszvaji vendéglőm, a Csendülő, majd néhány éve összefogtunk két befektetővel, és megvásároltuk ezt az érseki szőlőbirtokot. Most elsősorban itt dolgozom, az éttermet a feleségem vezeti. Nagyon hiszek mindkettőben, teljesen beletettem magam ebbe a munkába. És ez a lényeg: hogy amit csinálsz, azt szenvedéllyel tedd! A végeredményben nem lehetsz biztos, de nem a siker a lényeg, az csak az egó tetszelgése, hanem az, hogy közben jól érezd magad a bőrödben, és szeretettel tedd a dolgod. Ez az elégedettség titka, és a pozitív kisugárzás vonzza az embereket. Én ma már túl vagyok egy tárgyaláson egy séffel, csütörtökön megyek pisztrángért Szilvásváradra, és most neked adok interjút. Hát nem színes az életem?!… Nem tudom, nézted-e a foci-Eb-t. A Magyarország–Skócia-meccsen Csoboth Kevin a századik percben még odatette magát, és gólt lőtt, miután öt perccel korábban csak a kapufát sikerült eltalálnia. Hitt magában és a csapatban, és oroszlánként küzdött az utolsó pillanatig. Mert a meccs addig tart, amíg a bíró le nem fújja. Az életünk is addig tart, amíg a kaszás el nem jön értünk. A közbeeső időt pedig lehet öntudatlanul eltéblábolni, vagy tudatosan, szenvedéllyel megélni. Kinek-kinek a saját döntése. De ha valaki eltéblábolja, az utolsó pillanatban nagyon fogja bánni, hogy nem tett meg mindent.
Láttál ilyet?
Orvosként? Hogy ne láttam volna! És sokáig nem fért a fejembe, hogy lehet az, hogy ugyanazzal a klinikai kórképpel az egyik ember brutálisan vergődve, átkozódva távozik, a másik meg – ők voltak kevesebben – békésen és elfogadóan. Aztán rájöttem. Utóbbiak elégedettek voltak az életükkel, az előbbiek meg iszonyúan haragudtak magukra, amiért megalkuvók voltak, folyton kibúvókat kerestek, meg másokat hibáztattak az életük balkanyarjaiért, nemhogy bátran a kezükbe vették volna a sorsukat. És tudták, hogy vége, már nincs idejük változtatni.
Azt mondod, döntés dolga? De hiszen annyi külső körülmény befolyásolja az ember életét!
Látod, a megalkuvó beszél belőled! Ez egy döntés, ha legtöbbször öntudatlan is. Megalkuszom – és most nem az értelmes kompromisszumra gondolok, hanem arra, amikor valaki egy neki nem tetsző dologba belehajtja a fejét –, vagy bátran felemelem a fejem. Előbbi esetben az illetőnek megcsappan az önbizalma, és már azt se hiszi el, hogy képes irányítani a sorsát, inkább átadja egy hangadónak az irányítást, mondván, az jobban ért hozzá. Holott a saját sorsunk kizárólag a mi felelősségünk! És ha ezt nem vállaljuk, kibúvókat keresünk, másokra mutogatunk, és gyáván hagyjuk, hogy kicsússzon a kezünkből, az végzetes következményekkel járhat. Mind az egyénre, mind a közösségre nézve. Történelmi szempontból az egész magyar nemzetnek az a keresztje, hogy folyton nagy birodalmakhoz kellett alkalmazkodnia, hol a törökhöz, hol az osztrákhoz, legutóbb az oroszhoz, és addig-addig alkalmazkodott, hogy észre sem vette, megalkuvóvá vált. Ettől elvesztette az önbecsülését, és szép lassan megkeseredett. Pedig sok mindenre büszkék lehetnénk, például arra, hogy ennyi hányattatás ellenére is meg tudtuk őrizni ezt a szép nyelvet. De nem, mi folyton másokra mutogatunk, és a sebeinket nyalogatjuk. Az önbizalmat az egyén szintjéről kellene visszaépíteni, én ebben hiszek, pszichiáterként is egyéneknek tettem ajánlatokat, mit tehetnének a negatív kisugárzásuk megfordításáért.
És mit?
Felelősséget kell vállalni az érzelmeinkért – ez a kulcs. Az nem megy, hogy a fejünkkel megbeszéljük, hogy ez így lesz okos, közben meg szenvedünk egy helyzetben. Csak becsapjuk magunkat. Segíts magadon, az Isten is megsegít! – ez a valódi bátorság. Ehhez persze tudatosnak kell lenni, az pedig sok meló. Azzal kezdődik, hogy felteszed a kérdést: miben hazudok magamnak? Mert az életednek azon a területén nem fogod szeretni magad. El akarod titkolni. S ha valamit el akarsz titkolni, az feszültséget okoz benned, és az kihatással lesz a közérzetedre. Ebből jön a búvalbéleltség, amilyennek a külföldiek látnak bennünket.
