Kellemesen borzongat a reggeli hűvös, miközben tudom, hogy ez a nap is egy forró lobbanás lesz. Fehér pólót viselünk, mint mindenki, piros kendőt pedig a benzinkúton tegnap ajándékba kapott műselyem tartományi zászlóból hasítottunk magunknak, hogy ne lógjunk ki a sorból.
Dobok dübörgik az élet ritmusát, a mellkasunkban visszhangzik a létezés öröme, megdöbbent ez a nyers mámor. Itt akarok élni.
Várjuk a bikákat.
Amíg várakozunk, a hatalmas kivetítőkön megjelenik egy-egy arc, kamerák pásztázzák a tömött sorokat, összetartozókat keresnek. Akit kiszemeltek, gyermeki ujjongással fedezi fel magát a képernyőn, és felhevülten veti magát a párja nyakába. Hát persze hogy a tömeg csókot akar, ölelést akar, összekacsintást akar!
T. odahajol hozzám, és könnyedén szájon csókol. Megy ez még nekünk? Csak a biztonság kedvéért, ha mi kerülnénk sorra.
Friss szerelmesek olvadnak egymásba, tisztességben megöregedett szenyorok és szenyorák lehelnek egymás ajkára rég nem ízlelt csókot, kislányok borulnak nevető anyukáik karjaiba, barátnők kacagnak egymásra. Két haver kerül fókuszba, mire az egyikük a fejét rázza, mintha azt mondaná, „Kizárt dolog!”, de azért a szája sarka már kunkorodik, és amikor a tömeg hangosan követeli a jussát, nagy duzzogva apró puszit nyom barátja feje búbjára. Üdvrivalgás.
Ismét két férfiarc. Egy fiatalabb és egy idősebb. Kollégák? Unokatestvérek? Barátok? Legyen inkább apa és fia. Az egyiküké barázdált, szikár ábrázat, némi moderált kétségbeesés a tekintetében. A másik egy puhább arcél a borosta sötét árnyával, az orr és a száj között a humor nélkül telt gyerekkor ingerült ráncával. Szemében fényév távolság. Feszengenek, nem moccannak, még akkor sem, amikor a kamera még jobban rájuk közelít.
A tömeg kegyetlen, fütyül és dübörög, jár neki a kenyér és a cirkusz. Apa és fia mereven előreszegezi a tekintetét. Megtenné egy apró gesztus is, de nincs összenézés, nincs vállveregetés, nincs oldalba bökés, nincs mosoly, még kényszeredett sem. Nincs semmi, csak valaminek a hiánya. Fáj.