Történt ugyanis, hogy láttam egy rendkívül elegánsan öltözött fiatal férfit, remekül szabott sötétkék öltönyben, hozzá passzoló nyakkendőben, elegáns fekete cipőben. Eddig rendben is lenne a dolog, és talán már nem is emlékeznék a férfira, ha nem villan elő véletlenül a cipője és a nadrág szára közül a bokája. Pontosabban nem a bokája volt érdekes, hanem ami a bokáját takarta: a zoknija. Világoszöld zokni piros és kék mintával. Nem bírtam betelni a látvánnyal, annyira nem volt odaillő.
Én még úgy szocializálódtam, hogy ez főbenjáró vétek. Emlékszem, középiskolai osztályfőnököm egyszer, egyetlenegyszer a fekete nadrágjához és fekete cipőjéhez piros zoknit vett fel. Nem tudni, miért, talán nem volt másik tiszta. Több hónapba került, amíg a tekintélyét teljes egészében vissza tudta szerezni. Szóval az én értékrendemben a zokni nem tréfadolog, hanem olyasmi, ami addig jó, amíg észrevehetetlen. És ez a férfi mindebből tréfát űz. Mert a dolog nem lehet más, nem hiszem, hogy úgy járt volna, mint Superman, aki másnaposan, tévedésből kívülre húzta fel az alsógatyáját. Ez tudatos döntés eredménye.
Éppen azon töprengtem, hogy milyen menthetetlenül elszállt fölöttem az idő, amikor odalépett hozzám Berni lányom.
– Tati, tudod, milyen zokni van rajtad?
– Titok…, mármint titokzokni.
– Hát, nem.
– Hogyhogy nem? Hát akkor milyen?
– Az enyém.