Nem tudom, létezik-e olyan család, ahol még soha nem fordult elő, hogy valaki nem tudott szeretni egy családtag által hozott „külsőst” – így köszönöm a kérdést, mert igen sokunkat érint ez a típusú kapcsolati nehézség.
Kezdjük egy huszárvágással: miért is kellene tudnunk mindenféle emberhez illeszkedni? Túl nagy elvárás magunk és mások felé is, hogy bárkivel könnyedén passzoljunk.
Van evolúciós oka és funkciója annak, hogy nem fogadunk be kapásból bárkit. Évszázadokig a faluból, a törzsből házasodtunk, születésétől ismertük gyermekeink párjait, kultúránk is nagyban egyezett. Az ismerős kiszámítható, így biztonságosabb, mint az ismeretlen, utóbbi veszélyt rejthet, ezért távolodásra késztethet, ellenséges érzést válthat ki belőlünk, többször pásztázzuk figyelmünkkel.
Legtöbbünk próbálja megtalálni, hogy hogyan lehetne jóban a másikkal – többnyire a miatt az ember miatt, akit mindketten szeretünk, vagy akár a már megszületett vagy leendő unokák érdekében.
Kedves Dorka, ötvenöt éves anyuka vagyok, és a problémám, hogy nem jövök ki a fiam választottjával. Sajnos ugyanazt csinálom, mint régen az édesanyám az első férjem esetében: szavak nélkül, de fúrom őt. Igyekszem, de nem bírom magamra erőltetni a mosolyt, nem tudok nem önmagam lenni. Van valami javaslata?
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
