Aki a Ludwig Múzeumba látogat, képeken, installációkon, papírból és fából készült maketteken, fotókon és dokumentumfilmen keresztül tanulmányozhatja a kockaházak történetét a Kis magyar kockológia – A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban című kiállításon. Izgalmas, interaktív tárlat ez, ahol sokan visszautazhatnak az időben gyerekkoruk helyszínére. Az elmúlt évtizedekben tanulmányok sora született a témában, amelyek szerint a falusiból a városiasabb életmódba való átmenet az ötvenes-hatvanas években jelentkezett először igényként. A falusi portákra – hosszú ház kis ablakokkal, a mellékhelyiség sokszor az udvaron állt, és a víz sem volt bevezetve – korszerűbb, fürdőszobával, modern konyhával felszerelt, tágas lakószobákkal ellátott házat álmodtak a családok. Ehhez azok a társadalmi változások vezettek, amelyek során az embereket megfosztották a földjüktől, és ezután a helyi téeszben vagy állami vállalatoknál kezdtek dolgozni, és csak vigasznak maradt számukra a kiskert és némi „háztáji” művelésre. Ahogy a városokban a panel oldotta meg a tömegek lakásproblémáját, úgy vidéken a sátortetős kockaház. Ezt a formát volt a legegyszerűbb kivitelezni, ehhez nem volt szükség komolyabb ácsmunkára. Sőt, a kockaházakhoz építészt sem kértek fel az építtetők, maguk rajzolták meg a terveket. A párok sokszor egy élet munkáját tették bele ezekbe a házakba, nem is akarták, hogy más szabja meg nekik, hogyan lakjanak. Az igényeikre pedig, úgy tűnik, semmi nem adott jobb választ.
Komfortosabb otthonok
A változáshoz hozzájárult, hogy vidéken átalakult a telekkiosztás, a hosszú parcellák megrövidültek, az L alakú házak helyét kisebb helyigényű, négyzetes forma váltotta fel. A falusi emberek már nem akartak régi, toldozott-foldozott parasztházban élni, valami teljesen újra vágytak. Élhetőbb, komfortosabb lakásra, amelyhez van előtető, és néhány lépcső választja el az utcaszinttől. A kis „villák” kivitelezését barátokkal és családtagokkal oldották meg, ez volt a kalákában való építkezés, ami később körforgásban működött – fotók örökítik meg ezeket a közösségi pillanatokat. Illett viszonozni a segítséget, így akár egy évtized is eltelt, míg mindenkinek felépült az otthona. Az udvaron a malterkeverő évekig „állandó elemnek” számított, hol itt, hol ott tett szolgálatot. Egymást másolva gombamód kezdtek szaporodni a kockaházak. A Ludwig Múzeum kiállítása felsorakoztatja a „relikviákat” (többek között egy betonkeverőt is), ahogy annak a fotósorozatnak egy részét is bemutatja, amelyet Katharina Roters készített a vidéki kockaházakról. A német művész képein az eltérő színű, mintájú kőporos falfestések kerülnek fókuszba. Hirtelen szerethetővé válik mindaz, amit sokan valamiféle esztétikai tévedésként, a kor kihívására adott szükséges válaszként értelmeztek. A kockaházépítés töretlen sikere 1983-ban ér véget, ezután jelentek meg az első alpesi, majd a mediterrán házak, egy időben a Gorenje-turizmussal, az István, a király bemutatójával és a rendszerváltással. Időközben az egyszintes kockaházakból több településen kétszintesek lettek, és különböző variációk jelentek meg. Manapság sajnos sok ház üresen áll vidéken, mert a többgenerációs együttélés kevésbé működik.
Tüzép-barokk
Egy korabeli, fekete-fehér dokumentumfilmet is megnézhetünk a kiállítás keretében, ebből értjük meg igazán, hogyan gondolkodtak a hatvanas-hetvenes évek életkezdői. Ők is olyan házra vágytak, mint amilyen a szomszédoké, és mint mesélik, már bele is élték magukat a helyzetbe. Nem volt, aki eltántoríthatta volna őket az eredeti elképzelésüktől. Az építész egy halvány kísérletet tesz rá, hogy segítene megtervezni az otthonukat… Az építtetőknek ráadásul elég volt a helyi tanácsnál rátetetni a pecsétet a tervekre. A végeredményt illetően néha maguk a családok is szkeptikusak voltak: jobban is sikerülhetett volna, mesélik a filmben. Sok megalkuvásra kényszerültek a kivitelezés során, és gyakran hiányérzet is kísérte a folyamatot. Aki megszokta, hogy az udvari konyhában főz nyáron, az továbbra is vágyott erre a lehetőségre. A házat előbb-utóbb megtoldották nyári konyhával, amit nagyobb családi összejövetelekkor (esküvő, keresztelő, disznóölés) használtak.
