1. BIZTONSÁG ÉS ÉRZELEM
Tizennyolc évesen már motoszkált bennem, hogy színészettel foglalkoznék. De a szüleim aggódtak, hogy az bizonytalan pálya, ki tudja, lesz-e hozzá tehetségem. Azt mondták, a biztonság kedvéért szerezzek előbb egy normális szakmát, és ha még mindig tombol bennem a vágy, hogy színésznő legyek, megpróbálkozhatok vele később is. Ezt akkor nagyon nehezményeztem, de végül az ELTE-re mentem, magyar–angol szakra. Valóban jobb volt így, mert néhány év múlva már sokkal érettebben, tapasztaltabban jelentkeztem a színművészetire. Most anyaként ugyanezeket a félelmeket érzem a saját fiammal kapcsolatban, hogy ha esetleg művészpályára lépne, azért legyen B terve is. Úgy érzem, ez a realitásérzék, amit a szüleimtől kaptam, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy művészként érzelmileg magas fordulatszámon tudjak pörögni.
2. LEGENDA TESTKÖZELBŐL
Arra a néhány órára, amit Ralph Fiennesszal töltöttem A napfény íze című Szabó István-film forgatásán, életem végéig emlékezni fogok. Főiskolás voltam, szinte semmit nem tudtam még a színjátszásról, de volt vele egy hárommondatos jelenetem. Többször vettük fel, és a rendező minden alkalommal kicsit mást kért tőle, én pedig közelről láthattam, hogy ez az ember mennyire halálosan profi, ismeri az arcizmai minden rezdülését, és tudja, hogy egyetlen apró, pici izomrángás is elég ahhoz, hogy eljátssza a figurát, aki éppen füllenteni készül nekem, a titkárnőnek. Beleégett a tudatomba az is, amikor két átállás között elcsíptem őt, ahogy egy sarokban ült. Félrevonult, koncentrált, gyűjtötte magában az energiát, hogy egy pillanatra se essen ki a szerepéből.
3. A KEMÉNY MUNKA ÖRÖME
A színészet konzerválta a gyerekkoromat. Amikor színpadon vagy forgatáson benne vagyok egy jelenetben, egy karakterben, ugyanazt a gyermeki örömöt és elmélyülést élem át, amit régen a játszótéren, ahogy teljesen beleolvadtam a játékba. A színészet nekem ezt a szabadságot jelenti. És a tudatot, hogy ami nekem a szakmám, az másnak a hobbija. A kollégákkal jókat mulatunk azon, hogy ha egy színdarabban, mondjuk, egy komédiában mindenféle abszurd szituációban, bizarr jelmezben szórakoztatjuk a közönséget, és utána hazamegyünk, mégis mit mondunk majd a gyerekeinknek? Hogy nagyon keményen dolgoztunk?
4. A ZENE KAPUJA
Kiskoromtól nyolc évig zongoráztam, de pályám során nem sok zenés darabban játszottam, ami egy prózai színházban végül is magától értetődő. Viszont volt egy előadás, ahol énekeltem, utána csúnyán lehordott egy kritikus, és ez hosszú időre be is zárta bennem a zene ajtaját. Aztán néhány éve meghívtak, hogy lépjek fel egy David Bowie-emlékkoncerten, és ez a kapu kitárult, kiömlött rajta tizenöt év görcse és gátlása, és hirtelen rájöttem, hogy az éneklés jó dolog. Főnixmadárként újjáéledtem. Azóta nagyon élvezem és tanulom a műfajt, különböző zenekarokkal sikerült már együtt dolgoznom, és a saját formációmmal is fellépek.
5. ESÉLY A TESTNEK
Másfél éve azt vettem észre, hogy egyre több helyről hallok az időszakos böjtölésről, egymástól független emberektől, forrásokból, mintha bevonzottam volna az életembe. Úgy éreztem, ha már ennyi jelet kapok, érdemes lenne megpróbálnom. Már csak azt sajnálom, hogy nem fedeztem fel hamarabb. Komoly életmódváltással járt. Sokkal jobb a közérzetem, látványosan jól vagyok. Ezzel a táplálkozási móddal adtam egy esélyt a testemnek, hogy megtanuljon élni. Meghálálta.
FOTÓ: ZSÓLYOMI NORBERT
