Sokkoló az a videófelvétel, amelyen a szolnoki kalandpark ipari kamerái rögzítették, ahogy egy gyerekcsoport kísérője kirúgta az egyik táborozó lábát. Az alsós kisfiú nem akart felmenni a kötélpályára, ezért a felnőtt kivezette a sorból, és egy jól irányzott rúgással a földre vitte. A gyerek zokogni kezdett a fájdalomtól, ekkor a többszörösen kitüntetett, karateedzőként dolgozó férfi „kislánynak” nevezte. Majd megfenyegette a többieket, erről egy szót se szóljanak otthon. A történtekről napokig hallgató fiú, amikor a videó napvilágra került, elmondta, hogy szégyellte magát a „hisztizése” miatt, és – döbbenetes módon – úgy gondolta, megérdemelte, amit a felnőtt tett vele. 

Tény, hogy kellenek a táborok ahhoz, hogy túlélhető legyen a nyári szünet. Jóhiszemű szülőként választhatunk, mondjuk, ajánlás alapján, vagy csak rábökünk arra, ami közel van, és szimpatikus. Aztán reménykedünk, hogy a gyerek élményekkel tele érkezik haza minden délután. Azon gondolkodni, miként viselkedik majd vele az, akire rábíztuk, talán nincs is sok időnk munka közben. Bízunk azokban, akik vállalták, hogy fiatalokkal foglalkoznak. Nem kellene? Vagy inkább jó lenne, ha időben kiderülne, amikor valaki – enyhén szólva – nem erre a pályára való. Az edző egyre több korábbi tanítványa nyilatkozik a sajtónak, és árulja el, hogy a kegyetlenség sosem állt távol a férfi nevelői stílusától. De erről nem igazán szóltak senkinek.

A fiaim iskolájában épp ezért hozták létre a védelmi bizottságot. Ha bármivel, bárkivel kapcsolatban lenne mondanivalójuk, gyerekként írhatnak e-mailt, bedobhatnak egy üzenetet az erre hivatott postaládába, vagy személyesen is szólhatnak a bizottság tagjainak. Megadni a lehetőséget, hogy egy kiskorú – a számára komfortos módon – jelezhessen, ha egy tanár, nevelő, diák bármiféle módon bántalmazza, olyan esély, amit minden intézménynek, egyesületnek biztosítania kell. Különben a fenti eset bármikor megismétlődhet. Bármelyikünk gyerekével.