A kisiskolások egy része otthon csak a jó jegyekről, sikerekről, vicces történésekről mesél, és hallgat az intőről, piszkálódásokról. Hiba volna ezt a hozzáállást a gyerekekre szűkíteni, mert gyakran felnőttként is nehéz a negatív érzéseket, kudarcokat szavakba önteni, könnyebb kitérni, sunnyogni. Álarcosbál című regényében Szabó Magda a következőt írja: „Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.” Gondolata mindannyiunk számára intelemként szolgálhat.
Kis fröccs vagy nagy fröccs?
– A legdurvább, amiről nem beszélünk, az a halál – mondja Sárvári Györgyi pszichológus.
– „Nem hívom, mert jaj istenem, nem tudom, hogy mit mondjak.” Pont ilyenkor kell felvenni a telefont, és nem szükséges nagy okosságot mondani, elég annyit jelezni, hogy hallottam, olvastam, mi történt, részvétem, nagyon sajnálom. A másik örök életére emlékezni fog arra, hogy abban a nehéz helyzetben jelentkeztünk. Akár a régóta halódó, konfliktusokkal terhelt kapcsolatokat is rendezheti, ha a gyászolónak részvétet nyilvánítunk.
Nem kell azonban haláleset ahhoz, hogy kellemetlennek, kínosnak érezzük, hogy egy bizonyos dologról beszélnünk kell a párunkkal, az anyánkkal, a gyerekünkkel, a főnökkel, a szomszéddal, a tanító nénivel. Kifogást mindig találunk: most nem alkalmas, mert jókedve van; most nem jó, mert rossz napja van; ma nekem nem jó, mert szét vagyok esve. Tanulhatnánk a megéléseinkből, mert bármennyire kellemetlen is egy rossz dologról szóló beszélgetés, sőt még az is lehet, hogy első körben veszekedés, sértődés, kiabálás lesz belőle, de utána megkönnyebbülünk, mert elmúlik az a szorongató érzés.
– Figyelnünk kell, mert minél több idő telik el, annál többet vagyunk valakivel tulajdonképpen kapcsolaton kívül – magyarázza a pszichológus. – Fokozatosan hozzászokunk a kialakult helyzethez, és egyre nehezebb változtatni, idővel eszköztelenné válunk, és annyira sok minden gyűlik össze, amiről muszáj lenne beszélni, hogy azon már nehéz fogást találni. Járhatunk így barátokkal, rokonokkal, közeli családtagokkal, kollégákkal is. A személyiség is befolyásolja, mennyire tudunk nehéz dolgokról beszélni, akár arról, ami bennünk van, akár arról, ami a másikat érinti, de alapvetően azon múlik, mit hoztunk otthonról. Hányszor halljuk, hogy „nálunk ez sosem volt téma, mi nem beszéltünk ilyesmiről”, és itt vannak a klasszikus férfisztereotípiák is. Nemrég egy ismerősömmel az került szóba, vajon miért van az, hogy a férfiak alig pazarolnak pár szót az élet nehézségeire, mire ő elmesélte egy gyerekkori emlékét. A kocsmában volt a nagyapjával, amikor bejött X bácsi, és bejelentette, hogy meghalt Y bácsi. Erre a kocsmáros káromkodott egy rövidet, velőset, majd annyit kérdezett: kis fröccs vagy nagy fröccs? Az alkohol mint megküzdési stratégia, hagyományos búfelejtő a mai napig erősen tartja magát, és aki csak ezt a mintát látja, annak nehéz szabadulnia.
Legalább kettesben őszintén
Hogyan, mikor, kivel tudja egy férfi megosztani, ha párkapcsolati vagy munkahelyi gondokkal küzd, egészségügyi problémája van, netán utolérte az életközepi válság? A barátnők rendszeresen összegyűlnek, és akár órákon keresztül képesek egy-egy helyzetet taglalni, de annak nincs hagyománya, hogy a férfiak nagyobb társaságban, sörözés vagy meccsnézés közben „lelkizzenek”. Megkérdeztem családom férfi tagjait, ők milyen körülmények között dolgozzák fel a nehézségeiket, mire értetlenül bámultak rám, hogy mégis minek nézem őket, ők nem szoktak picsogni. Tisztáztuk, hogy az érzelmekről, kudarcokról beszélni egyáltalán nem picsogás, és hogy senki nem vár el tőlük többórás traccspartikat. De elakadásai mindenkinek vannak, mit tesznek ilyenkor? Végül kiderült, hogy lám-lám, mindegyik volt már nehéz helyzetben, és ilyenkor valamelyik közeli barátjukkal beszélnek, szigorúan kettesben, sohasem nagyobb társaságban. Azt mondták, nekik könnyebb túra, esetleg sportolás közben vagy után előjönni a dilemmákkal, és szinte mindig élőben zajlik a dolog, soha nem telefonon.
A szakértő szerint a férfiaknak sokkal nehezebb beszélniük a kínjaikról, segítséget kérni pedig a többség számára egyenesen megugorhatatlan kihívás. Nézzünk meg egy régi filmet: a főhősök mind macsók, erősek, ellentmondást nem tűrők, bátrak. Akik a hetvenes-nyolcvanas években nevelkedtek, pláne vidéken, egyszerűen nem láttak követhető mintát arra, milyen eszközökhöz lehet nyúlni, ha egy férfinak nehézségei adódnak. A mostani apáknak azonban már megvan a lehetőségük arra, hogy időnként törékenynek, bizonytalannak, embernek mutatkozzanak. Akik nem titkolják, hogy néha ők is tipródnak, sokat segítenek a gyerekeiknek, jó példát mutatnak azzal, hogy lehet kicsit keseregni, és utána megoldást keresni. Szerencsére egyre több férfi veszi magára egyfajta misszióként, hogy az évszázados mintákat újraírják; apaklubok, férfitársaságok alakulnak, hogy segítsenek a többieknek is érző lényként megmutatkozni.
