„Gyerekkoromban szívesen ettem vacsorára akár mustáros kenyeret – szerintem finom. Nem voltunk kifejezetten gazdagok, de szegények sem, viszont mindig kreatívan feltaláltuk magunkat. Emlékszem, egyszer 9-10 évesen egyedül maradtam otthon, de előtte mondtam a szüleimnek és a testvéreimnek, hogy rakott krumplit készítek vacsorára. Pucoltam a krumplit, szeleteltem, rétegeztem, amit kell, de hát kicsi voltam és elég rosszul mértem fel az adagokat, így borzasztóan kevés lett belőle: hat embernek összesen talán három tányérnyi… Út közben nem ettek semmit, ezért nem igazán esett jól anyuéknak, hogy hazaérve még pluszba főzőcskézni kellett, mert nem volt elég a kaja.

Később, mikor 21 évesen színművészetisként elkerültem Kaposvárra, ott fedeztem fel újra, milyen jó móka főzni. Szerintem ez egy külön program lehet, pláne, ha többen összejövünk. A barátaimmal immár 22. éve minden nyáron egy hétre elvonulunk a Balatonhoz, csak mi fiúk. Imádunk bográcsozni. Átestünk egy paprikázós korszakon is, amikor nagyon erős paprikákat ettünk és tettünk bele mindenbe. Ebből is volt egy emlékezetes szituáció, azóta például én nem paprikázom meg az ételt – nagyon.

Egész nap nem ettünk, ezért főztünk egy chilis babot, és mi állatok kitaláltuk, hogy tegyünk bele jalapenot, habanerot. Az egyik barátomról azonban ott kiderült, hogy nem szereti az erőset, belekóstolt, majd őszintén, kedvesen megjegyezte, hogy tök éhes, de ebből nem tud enni. Nem haragudott ránk, csak szomorú lett és végül kenyeret evett egy kis kolbászkával. Ez nálam annyira betalált, hogy azóta arra törekszem, a közös főzéseknél mindenki saját magának tegye bele a csípőset az ételébe, így ha már közösen főzünk mindannyian tudunk belőle enni.

Nem lesz valaki attól menőbb, hogy erősebb paprikát eszik a másiknál.

Édes emlékek

Az anyai nagymamám tipikusan az a nagyi volt, aki mindig mosolygott, folyton a konyhában sürgött forgott. Tipik, kék virágos otthonkában, tényleg pici kis nő, kb. 155 cm magas, a nagypapám meg 197 cm – képzelheted, milyen aranyosan néztek ki egymás mellett. Én elég rossz gyerek voltam, ezért nyárra mindig lepasszoltak a szüleim hozzájuk, de szerettem náluk lenni.

A nagymamám Kenderesről származott, ahol a Horthy-villa is található. Családi legendák szerint Horthy kertészének fia udvarolt neki egészen komolyan, még az eljegyzésig is eljutottak, csakhogy a fiút elvitték a háborúba. A nagypapám viszont vasutas volt, és ott teljesített szolgálatot, ahol a mamám is dolgozott. Nagyon nagy szerelem lett belőle.

A karamellás négylapos

Az egykori kormányzónak állítólag ez volt a kedvenc süteménye, és gyakran is fogyasztotta Kenderesen. A környéken mindenki „Horthy maszatnak” hívta, így tanulta meg a nagymamám is. Ő adta nekünk tovább ezt a receptet, amit a mai napig imádok. Az almás pite, a mézes puszedli és ez volt az a hármas kombó, amit a nagyi brutálisan finoman készített. Sajnos a mama már elment, de rá emlékezve, bátyáméknál minden évben összegyűlünk és a testvéreimmel közösen megsütjük ezt a karamellás finomságot.

Na, de jöjjön a süti recept. Szerintem mások hét rétegesnek vagy hat laposnak ismerik, csak ez nem vaníliával készül, hanem karamellel és nálunk négy lapos.

Illusztráció: Freepik / @azerbaijan_stockers

Hozzávalók:

A tésztához:

60 dkg liszt | 15 dkg zsír | 10 dkg cukor | 1 csomag szalalkáli | 2 tojás | tej

A krémhez:

30 dkg cukor | fél l meleg tej | 6 ek. liszt | 1 csomag vaníliás cukor | citromlé

Elkészítés:

Nagyi sütije feketén-fehéren, avagy a Horthy maszat receptje még írógéppel leírva / fotó: Mészáros András

A megsült tésztalap kemény lesz, szinte már törik, ezért óvatosan kell vele bánni. A süteményt rétegezzük tésztalap – karamell – tésztalap – karamell, a tetejére pedig az utolsó lap tészta kerül. Ezután letakarjuk, félretesszük és két napig állni hagyjuk, hogy megpuhuljon, utána viszont elképesztően finom lesz. A könnyű tészta a vékony, cukros karamell réteggel váltakozva igazán isteni, eteti magát. Jó étvágyat!”

Ha szívesen inspirálódnál a konyhában, figyeld Kedvenc receptem című sorozatunkat, amelyben például Balázs Barbi zsenge zöldborsólevesét is láthattad már.

A képekért (is) köszönet Mészáros Andrásnak!