Egy ismerősöm osztotta meg közösségi oldalán, hogy szeretettel ajánlja angoltanárát, aki hajléktalan ember, de kiváló képességű pedagógus. A poszt hatására Márta nyolc új tanítványt szerzett, és beszélgetésünk közben is éppen megcsörren a telefonja: „egy újabb jelentkező” – mondja mosolyogva.
Márta gyakorló, középiskolai tanárnak néz ki: buggyos ujjú blúzt, a meleg ellenére is hosszú, bő szoknyát visel. Az ilyen kisugárzással rendelkező tanárok nem keltenek félelmet a diákokban, inkább megnyugszik mellettük az ember. Márta nem szégyellte, hogy ország-világ számára kiderült a helyzete, pedig nem egész egy éve lakik a hajléktalanszállón, de nincs zavarban tőle, mint ahogy attól sem, ha az emberek sajnálkozva reagálnak a sorsára.
Nem igazán lehet kipréselni belőle olyan gyerekkori traumákat, amik egy hajléktalanságba sodródott ember kapcsán megfordulnak a fejünkben. Nem panaszkodik sem a gyermekkorára, sem értelmiségi szüleire, hangjába a siránkozás helyett büszkeség vegyül:
édesanyja volt az ország egyik első számítógépes programozója, édesapja festőművészként rajztanításból élt.
Károly körúti lakásuk gangos folyosóján volt szomszédjuk az az Egon bácsi, aki állítólag tizenkét nyelven tanított, és a kis Márta volt az egyetlen kiskorú tanítványa. „Kezdetben az általam rajongásig szeretett Beatles dalokat akartam megérteni, és végül az angol lett a második anyanyelvem lett. Kamaszkoromban a Molnár utcai Fregatt sörözőbe jártam gyakorolni, ez akkoriban tele volt külföldiekkel, én pedig lyukat beszéltem a hasukba” – meséli.
Angliából haza, majd az utcára
Mártát gimnázium után fel is vették a tanítóképző angol szakára, majd az ELTE tanárképzőjének befejezése után neves nyelviskolákban tanított. Majd visszavágyott Angliába, ahol élete legszebb egy hónapját töltötte egy barátnőjével az érettségi után.
„Közel negyvenévesen nekiindultam és hat évre kiköltöztem. Az első négy évben egyáltalán nem látogattam haza, végül viszont pont a honvágy húzott vissza, bár lehet, ha kint maradok, nem alakult volna ilyen megpróbáltatásokkal telin az életem.”
A nő arca elkomorul, amikor a kávézóval szemközti hotelre néz: „Pont itt volt az a konferencia, ahol jó pár évvel ezelőtt egy teljes napon keresztül váltótárs nélkül szinkrontolmácsoltam. Akkor valami megváltozott nálam, teljesen kimerült benne az idegrendszerem.
Beteg lettem, ezért le is százalékoltak, de csak az ötven százalékot kaptam meg, amivel nem jár semmilyen juttatás,
de mégis egy bélyeg, amit valamennyire viselni kell.”
Az elmúlt években a volt párja lakásán éldegélt. A férfival minden pénzüket és energiájukat egy új iskola alapításába fektették, de tervük nem hozta meg a várt sikert. Az ALMA (azaz Academy of Languages, Music and Arts) Akadémián, azaz Nyelvek, Zenék és Művészetek Akadémiáján ingyenesen tanulhattak volna angolul a diákok. Terveik szerint a tanárok fizetését közpénzből és adományokból finanszírozták volna, viszont ehhez nem tudtak elegendő tőkét szerezni, ráadásul az Oxfordból várt anyagi támogatás sem érkezett meg időben.
Amikor mindezek után élettársával is elváltak útjaik, Márta 55 évesen életében először az utcán találta magát. Már egy ideje tudta, hogy nem lesz hova mennie, ha egyszer majd a férfi lakásából távoznia kell, így előre felvette a kapcsolatot egy szociális munkás ismerősével, aki azonnal a segítségére sietett.
„Azóta a Dózsa György úti hajléktalanszállóban lakom. Elég jók a körülmények, egyágyas szobám van, az emeleten csak nők vagyunk. Elégedetett vagyok a környékkel is, a metró közelsége is sokat segít, hiszen sok időt töltök utazással, Csepeltől Újpalotáig vannak tanítványaim” – meséli.
Hinni kell a csodákban
A tanításon kívül nincs egyéb jövedelme, azt meséli, tízezer forint körüli segélyekre lehetne pályázni, de ő inkább azt az időt az angolórákra való készülettel tölti. Tizenkét vállfára rendezve tanítja az angol igeidőket, a szavakat pedig szócetliken, és nem szótárfüzetbe írva, hogy rögtön az aktív tudásba menjen a szókincs.
Amikor megkérdezem, van-e bármire szüksége a hétköznapokban, kategorikusan elutasít. Lakhatáson kívül mindene megvan. Egy lakás meg nyilván csak álom lehetne. Igazi mélyről jövő elfogadással mondja:
„az embernek meg kell próbálnia elfogadni, amit kap az élettől, felesleges szembemenni a lehetetlennel.”
Amikor kiderül, hogy kisgyerekem van, elmondja, hogy azt eléggé sajnálja, hogy nem született gyermeke, de a diákok legalább kicsit pótolják ezt a hiányt. Számára minden korosztálynak megvan a maga szépsége: szereti a gyerekek játékosságát és nyitottságát, de az ő óráin a felnőttekben is aktivitásba lendül a belső gyermek. Illedelmesen megköszöni a süteményt és a kávét, amire a vendégem volt, és elindul aznapi tanítványához. Én pedig meg vagyok lepődve, hogy
egy ilyen sorsot megélt ember egyáltalán nem panaszkodott.
Közben teltek a hetek, és amíg a cikkem a nem túl nagy internetes eléréssel rendelkező Márta email fiókjában pihent, a poszt nyomán megtörtént a csoda. Mártának felajánlottak egy belvárosi, bútorozott kis lakást, csak a rezsit kell kigazdálkodnia. „Minden tiszta fehér benne, igazi nyugalmat és békét sugároz. Mindenkinek csak azt tudom üzenni, hogy higgyen a csodákban, mert itt a bizonyíték, hogy megtörténhet.”
Az utcajogászok hajléktalanságban, lakhatási szegénységben élőknek segítenek, de a pandémia óta egyre szélesebb a kör, amelynek tagjai hozzájuk fordulnak.
Kiemelt kép: Márta egyik kedvenc könyvével – Fotó: Hekler Melinda