Egyes vélekedések szerint a fiatalkoráról szinte mindenki tudna regényt írni, de csak kevesen teszik meg. Hartay Csaba többször is megtette, de sosem ismétli önmagát, mindig tud más szemszögből, más műfajban visszanyúlni fiatalkori élményeihez. 1977-ben született Gyulán, gyerekkorát Szarvason töltötte, és most is ott él. 

– Végtelenül hosszúnak tűnnek azok az évtizedek – meséli. – Azt hittük, sosem múlnak el. De akkoriban egyetlen nyárra is azt hittük, hogy egyszerűen képtelen lesz véget érni. Lassú volt minden, és ráérős. Ma állandóan kell valami szervezett program, különben azt érezzük, nem töltjük el megfelelően az időnket. Akkoriban a poros-göröngyös földúton kidöcögtünk a Trabanttal a nyúlzugi telekre, a szüleink ültek a teraszon, és egyszerűen csak pihentek. Mi meg ugráltunk a mólóról a vízbe. És kész. Megvolt a tökéletes program, nem kellettek ehhez speciális eszközök, és divatos védőruházat sem.

Tavaly megjelent Még nem is játszottunk című prózakötetében a szocializmus végnapjai elevenednek meg egy immár negyvenes férfi gyerekkorra való visszaemlékezései alapján. Aki nagyjából akkor volt gyerek (vagy szülő), mint a szerző, olvasás közben bizonyára újraéli ezeket a varázslatos éveket, ha pedig fiatalabb, valószínűleg ellenállhatatlan vágyat érez, hogy kipróbálhassa, milyen volt a digitalizáció előtti utolsó érában felnőni. 

– Meredek volt az egész gyerekkor – emlékszik vissza Csaba. – Rossz szóviccel élve a pécsi nagyszülők udvara volt a legmeredekebb, a hegyoldalból gyönyörű panoráma tárult elénk. Ha behunyom a szemem, most is le tudom játszani a teljes tájat, a házakat, a kerteket, a körberepülhető, megnyugtató távolságot. Kár, hogy 1994 óta már nincs meg az ingatlan, nagyapám halála után el kellett adni. Amúgy pedig megcsináltam a szokásos baromságokat a haverokkal, erről részletesen írok a Lerepül a hülye fejetek című regényemben. Mindent kipróbáltunk, kivéve a drogokat, minden hülyeséget megcsináltunk, kivéve az olyan dolgokat, amikhez már éppen kijönnének a rendőrök. Azt azért tudtuk, meddig mehetünk el, hogy ne legyen nagy balhé belőle. 

Csaba azt mondja, látja, nagyjából milyen lehet most gyereknek lenni, és azt is jól ismeri, milyen volt mindez a nyolcvanas években. Közhelyeket nem is sorol fel ezzel kapcsolatban, szerinte a leglényegibb különbség a személyes jelenlét. 

– Ott kellett lennünk a helyszínen, ahol játszódott az életünk – fejti ki. – Nem egy kijelzőn vagy képernyőn láttuk a saját életünket, hanem egy az egyben, élesben és élőben. Hogy örülök-e ennek, nehéz megmondani. Inkább csak kapkodom a fejem, hogy azóta hány év pereg le és el azokhoz a sűrű kalandokhoz képest szinte eseménytelen monotóniával. De miket beszélek, hiszen a legnagyszerűbb dolog épp nemrég esett meg velem, ­velünk: kisfiam született!

Írás korlátok nélkül

Csaba élete egyik sorsfordító eseményének azt tartja, hogy lógásai miatt eltanácsolták a szarvasi gimnáziumból, és végül Szeghalmon érettségizett le. 

– Sokat adott az az időszak, a kollégium, a kalandok, az életre szóló barátságok. Ott kezdtem el írni, ott vetettem papírra (szilencium alatt természetesen) azokat az első verseimet, amikből aztán nem egy bekerült a Vakuljon meg az árnyék című első versfüzetembe. Az is lehet, ha Szarvason szépen bejárok a suliba, és nem bukom meg, hanem, mondjuk, közepes eredménnyel elvégzem, akkor soha egy sort sem írtam volna le. A versírás abból az alapélményből táplálkozott, hogy idegen helyre kerültem, és ott kellett helytállnom – idézi fel. 

Szerzőként sokat köszönhet a nemrég elhunyt ­Sárándi Józsefnek, aki költő és szerkesztő volt, a hetvenes-nyolcvanas években jelentek meg könyvei a Szépirodalmi Könyv­kiadónál. 

– A kortárs költészettel való első találkozásom az ő versei voltak, mert ő fedezett fel Szeghalmon, ő egyengette az utamat, előszóval látta el az első verseskötetemet. ­Sokat segített: kiket és milyen irodalmi lapokat olvassak, kikre érdemes figyelni, és ki az, aki csak felkapott, de nem nagy durranás. Aztán jött Nemes Nagy ­Ágnes – nagy hatással voltak, vannak rám a versei –, de ugyanígy szeretem Ladányi ­Mihály vagy Petri György és Orbán Ottó költészetét is. És persze a velem egykorú pályatársak írásai, folyóirat-publikációi, könyvei is hatással vannak rám, személyes barátságok is köttettek. Az ember természetesen kíváncsi, mit írnak a vele nagyjából egykorúak, milyen novellákat, verseket, regényeket. Jó tudni, mi az, amit nem kell leírni, illetve mi az, amit én is meg tudok írni a saját nyelvemen, a saját eszkö­zeimmel.

Hartay Csabának 1996 óta jelennek meg versei, novellái, több regény és verseskötet szerzője. Legnépszerűbb művei közé tartozik a már említett Lerepül a hülye fejetek című kisregény, az Átkiáltani az őszbe című verseskötet, a Rajongók voltunk című regényes novellafüzér, a Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt – amely egy börtönsztori –, a Holtág című prózakötet, vagy épp a már szintén említett Még nem is játszottunk. Az író azonban még negyvenhét évesen sem tudja biztosan, hogy az írás az ő útja. 

– Mi van, ha holnaptól egy teljesen más ember kel ki az ágyamból, aki hiába rágja a ceruzáját, egy jó sor nem jön többé? – kérdezi. – Sokszor érzem azt, leginkább a megjelent könyveim után, hogy na, akkor ennyi volt, el nem tudom képzelni, mit és miről tudnék írni ezután, hiszen már mindent megírtam, és lassan annak az ellenkezőjét is. Aztán valahogy csak kialakul, formálódik egy új kötet lehetősége. A versek ugyanúgy születnek, és azon kapom magam, hogy már megint valami hosszabbat írok, ami pedig prózának néz ki. 

Hartay Csaba nem szorítja magát műfaji korlátok közé, aki követi őt a Facebookon, az tudja, hogy ezen a felületen is szereti megélni írói szabadságát. Éveken keresztül működtette a Viharsarki Kattintós című blogot, ahol a mindennapi élet abszurditását, a közélet, a politika és a celebvilág eseményeit forgatta ki, és erre sokezer követő volt vevő. 

– A Viharsarki Kattintós keletkezése azért volt számomra szükséges – meséli Csaba –, mert rengeteg olyan ötletem, szójátékom és rövid irományom van és lesz is, ami nem szépirodalom, de kikívánkozik belőlem. Ennek amúgy sokan örülnek, mert nem mindenki kedvence, mondjuk, a kortárs költészet, jó néha lazítani a tartalmon egy kis humorral. Nem tudom eltervezni, hogy na, akkor most verset írok, utána meg kitolok valami vicceset a Facebookra. Jönnek az ötletek, és ha nem ülök éppen a gép előtt, hanem, mondjuk, épp az istállókat járom, akkor előveszem a telefonomat, és elkezdem bepötyögni őket, és később folytatom, ha gép elé kerülök. A blog egyébként ma már nem működik, mert egy kifogásolható tartalom miatt a Facebook korlátozást nyomott rá, így a baromságaimat, a mémeket a szerzői oldalamra pakolom fel. Negyedannyi ott a követő, mégis többen látják.