ÁRTATLANSÁG ÉS HATÁROZOTTSÁG

Fogatlan, copfos kislányként odaálltam a zeneiskola igazgatónője elé, és azt mondtam, hogy zongorázni akarok tanulni. Nem azt, hogy szeretnék: akarok. És amikor Bíró Kató néni azt mondta, de te gyerek, már szeptember van, felvételi majd csak jövőre lesz, rávágtam, hogy márpedig én most akarom elkezdeni. Ez az ártatlansággal együtt járó határozottság foghatta meg, mert végül ő vett a szárnyai alá. Rengeteget tanultam tőle. Az ember nem mindig otthonról hozza az útját, az igazi hatás kívülről jön. A családnak más a feladata: óvja, terelgeti a gyerekeit. Édesanyám otthon volt, apám egy híres hotelben dolgozott séfként, egyiküknek sem volt zenei beállítottsága. Viszont jósággal, szeretettel, gondoskodással vettek körül. 

A CSAPATJÁTÉK EREJE

Amikor elkezdtem mutálni, és a háromoktávos hangomból a rendkívüli magasság pillanatok alatt eltűnt, nem estem kétségbe, mert éreztem, hogy visszajön majd. Viszont a sport felé, a röplabda felé fordultam, aminek köszönhetően megtapasztalhattam a csapatjáték és az egymásra figyelés erejét. Miután felvettek a Zeneakadémiára, még folytattam a válogatott ifjúsági, illetve a női csapattal, de végül választanom kellett a sport és az éneklés között. A tanulmányaim után csatlakozhattam az Operához, és elindult az igazi munkám, ami sok gyakorlással és lemondással járt, napi huszonnégy órát követelt az életemből. 

A RENDELŐBŐL AZ ÉDENKERTBE

Egy vidéki kultúrházban léptünk fel Hacki Tamással, a nagy füttyművésszel, valamint egy harmonikaegyüttessel, én Adél áriáját énekeltem A denevérből. Utána kaptunk vacsorát is, birkapörköltet, amitől otthon nem tudtam elaludni, hasi fájdalmaim voltak, azt hittem, vakbélgyulladás. Lementem a Rigó utcai rendelőbe, akkor ismertem meg a férjemet, éppen ő ügyelt. A találkozásunk életre szólt, ez az úgynevezett nagybetűs szerelem. Fiatal orvos volt, jóképű, sportos, tetszett a vagánysága, a talpraesettsége és a logikája. Mindig jól éltünk, de nem lettünk milliomosok, nem is vágyunk rá. A mi kincseink az emlékeink. Nekünk a múltunk az édenkertünk.

VISSZA A KÖZÖSSÉGHEZ

Megpróbálom elviselni a koromat, viszont sok mindent másképpen látok, mint a kezdetekben. Amikor befejeztem az éneklést, a tanítás felé fordultam, mert rájöttem, hogy vissza kell térnem a közösséghez, és akkor már a saját egyéniségemmel, a saját gondolataimmal kell formálnom a fiatal növendékeket. Szeptemberben lesz a hatodik Marton Éva Nemzetközi Énekverseny, amit éppen ezért hoztunk létre tíz éve dr. Batta Andrással: a következő generáció fontos nekem. Nagyon kevéssel jövünk a világra, de sok mindennel távozunk, és kötelességünk továbbadni azt, amit tudunk.

NYOLCSZÁZ LEVÉL

A különböző szerepek és rendezők folyamatosan formáltak. Megadatott például, hogy Richard Strauss Elektrájában három szerepet énekeltem, végigjátszhattam a spártai család nőalakjait. Először Khrüszothémisz voltam, a fiatalabbik nővér, majd Elektra, aki nyolcévesen látja, ahogy az apját megölik, utána pedig Klütaimnésztra, az anya. A világ összes nagy színházában felléptem. Amikor 1983-ban a New York-i Metropolitan Opera százéves volt, és a Turandotot énekeltem, nyolcszáz levelet kaptam. Nincs az életemnek olyan szakasza, amikor unatkoztam vagy elégedetlen lettem volna. A Jóisten a tenyerén hordozott. Remélem, méltóképpen fogom tudni befejezni az életet is.

A kép forrása: Marton Éva