Olvastam valahol, mennyit számít, hogy a gyerekeinkről mit gondolunk magunkban, még ha ki sem mondjuk előttük. Ez a tézis azóta nyert számomra új értelmet, mióta megtapasztaltam, hogy egy kiskamaszról nagyon nehéz szépeket gondolni. Talán az a legjobb, ha nem is gondolunk rájuk, bár akkor meg felkészületlenül ér, újra és újra a padlóba döngöl a legtöbb megnyilvánulásuk.

Egy ismerősöm azt javasolja, tekintsünk ugyanúgy a kamaszokra, mint a két év körüli totyogókra. Ne feltételezzük róluk, hogy már nagyok, tudják, amit kell, és nem szükséges megkérdezniük valami egyértelműt századszorra is (pl.: játszhatnak-e/YouTube-ozhat nak-e még a telefonjukkal?/ehetnek-e egy hatodik gombóc fagyit is…), de azt se, hogy érzik, képesek kitalálni vagy felidézni a velük élők várható reakcióit. Ne. Gondoljuk azt, hogy a cselekedeteik célja nem a szüleik teljes kiborítása, hanem az idegrendszeri éretlenségük, és ahogy egy kétévesnek anno kedvesen elmondtuk, hogy mit miért igen, és miért nem, tegyük meg újra. Jobb lesz nekünk és a kapcsolatunknak is. Mert a szavaknak, a gondolatoknak ereje van.

Ennek bizonyítására érdekes kísérletbe kezdett a svéd bútoráruház. Az ő kutatásuk középpontjában az iskolai bullying hatása állt. Két – az áruházban találomra kiválasztott – növényt búra alá helyeztek, egyformán locsoltak, tápláltak. Az egyiknek folyamatosan kedvességeket játszottak be egy hangszóróból, a másikat pedig szavakkal bántalmazták. A mondatokat iskolások mondták fel, és a két növényt is egy iskolában állították ki harminc napra, hogy a gyerekek megfigyelhessék, mire képes a szóbeli szekálás, illetve szeretgetés. A búrákhoz odamehettek, hozzászólhattak, simogathatták, vagy fenyegetőzhettek. A dicsért és kedvességeket hallgató növény kivirult, szépen fejlődött. A bántalmazott növény pedig összeesett, sárgulni kezdtek a levelei, teljesen lekókadt.

Emésztgetem ezt a kísérletet, és próbálok változni, hiszen a változásnak tőlem kell indulnia, ezt már tudom. Mondjuk, ha búra alá tehetném a kamaszomat, és közben kiegyensúlyozottan táplálkozva dicsérő mondatokat hallgatna harminc napig, lehet, hogy kézzelfoghatóbb lenne a fejlődés nálunk is.

Szigeti Hajni

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/21. lapszámában jelent meg.