Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert tanácstalan az iskolakezdést illető leggyakoribb kérdésekben.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Kisfiam, Robi, első osztályos lesz a most következő tanévben. Együtt izgulunk és együtt örülünk: hátha jó lesz iskolásnak lenni. (Robi már ötéves korában iskolába készült, minden érdekli.) Én szerencsének tartom, hogy Robi hazajöhet délben (férjem édesanyja velünk lakik, s ő fogja itthon várni ebéddel). De van, aki azt mondja, hogy jobb volna neki a napközi. Egyébként is sok vitám volt a családdal.

Azt akarták (főleg a nagynénik és nagyszülők), hogy gyakoroljunk otthon Robival, tanítsuk írni-olvasni. Én ezt megtagadtam. Volt, aki azt jósolta, hogy Robi ezért hátrányba kerül majd az iskolában. Robi egyébként sok betűt ismer az autók rendszámtáblájáról és a cégtáblákról, meg az unokatestvéreitől. A nevét is le tudja írni. Nem tudom, jól tettem-e, hogy ezen túl nem gyakoroltattam.

És az első napok, az első hetek és az első hónapok? Mire tudok én vigyázni, hogy ne rontsak el valamit, milyen jelekből tudhatom, hogy jó helyen van-e Robi, mennyi szorongás természetes, és mikor kell közbeavatkozni? Egyszóval: mit kell tudnia egy ebben gyakorlatlan, járatlan szülőnek az iskolakezdéshez? Robi első és eddig egyetlen gyerek. (Anyám mindig elmondja azt is, hogy évvesztes, mert júliusban született.)

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

A gyerek testi és lelki fejlődésének szükségletei felől nézve a családi vitában magának volt igaza. Jó és helyes, hogy nem „gyakoroltak” otthon Robival az iskola előtt írni-olvasni. És az is jó, hogy amikor az autók rendszámtábláit és cégtáblákat nézegette – és nyilván kérdezgetett –, maguk válaszoltak neki. Az sem árt, ami ráragadt az unokatestvéreitől. Ha magától le tudja – és le akarja – írni a nevét, az rendben van.

De sajnos, annak is lehet igaza – igaz, csak percnyi igazsága –, aki azt mondja, előfordulhat, hogy Robi – ha rossz helyre kerül, ahol nem értenek eléggé a gyerekekhez, nem ismerik életkorukból fakadó és gyorsan változó szükségleteiket – „hátrányba kerül” az első napokban, hetekben. Reméljük, nem így lesz. (Elborzasztásul:

tudunk olyan magyarországi iskoláról, ahol az elmúlt években, szembeszegülve a törvényekkel, testileg-lelkileg károsítva a gyerekeket, írásból és olvasásból is „felvételiztettek” az első osztályban!)

De úgy látszik, hogy a maguk iskolájában ez nem így volt, és reméljük, hogy a továbbiakban sem fogják siettetni a gyerekeket, írni és olvasni ugyanis lassan, elhúzottan kell megtanulni, közben sokat kell aludni – alvás közben érik készséggé az írás és olvasás tudása –, és csak az így, biztosan kialakított írás- és olvasástudás adhat megfelelő alapot majd a továbbiakban a szó valódi értelmében vett művelődéshez.

Mit tehetünk otthon?

A kis elsős anyja, apja, családja arra tud vigyázni, hogy nehogy két malomkő közé fogja a gyereket. Az iskolás gyereknek éreznie kell, hogy családja mindenben mellette és mögötte áll, a külvilággal, s a külvilágot jelentő iskolával szemben, ha ilyen szembenállásra sor kerül.

Arra van szükség, hogy az otthon továbbra is védelmet, pihenést és játékra, mozgásra való szabadságot jelentsen.

(Jó tudni, hogy a kis elsősnek három-négy iskolában töltött óra után otthon már nem kellene tanulnia, vagy ha igen, húsz percnél semmiképpen sem többet! A délutánra vagy hétvégére a családot és a gyereket elárasztó feladatözön csak elundorít az iskolától és a tanulástól!)

Jól gondolja: szerencsések, hogy Robi délben hazamehet. Minél több gyereknek volna erre szüksége, a napközi bizony kényszermegoldás. És minél kisebb a gyerek, annál inkább.

Mikor gyanakodjunk bajra?

Ha jó a tanító és jó az iskola, a Robi-féle gyerekek szeretnek iskolába járni. Sőt: hamarosan rajongani fognak a tanító néniért, vagy tanító bácsiért. Ilyenkor nem szabad féltékenykednünk, örülnünk kell, hogy erre lehetősége van a gyereknek, hiszen életkori sajátossága, szükséglete, hogy egy családon kívüli személyt is meg akar ajándékozni szeretetével, bizalmával, s a szeretetből fakadó tekintélytisztelettel.

De ha a gyerek sápad, zöldül, hangoztatja, hogy nem akar iskolába menni, látnivalóan fél, szorong, és – remélhetőleg – kivallja nekünk a csendes esti beszélgetésben, hogy mi bántja (például a tanító felcsattanó kiáltása, fenyegetőzése, az elismerés megtagadása), akkor nagyon hamar el kell kezdenünk gondolkozni, hogy milyen megoldást keressünk, melyik másik osztályba vagy iskolába vigyük át a gyereket, ha erre van lehetőség. (S ha nincs, legyen-e magántanuló?)

Robi természetesen nem évvesztes – hanem nyert egy évet az ebben az életkorban még az iskolás tanulásnál sokkal fejlesztőbb szabad játékra.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/36. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images